Big Bang – Shouting Out To The World!
(Kiálts a Világnak)
(magyar fordítás)
Wia: "Mindenkinek köszönetet szeretnék mondani, aki segített lefordítani a könyvet; külön köszönet K.Emesének és V.Gergőnek a BigBang Hungary Facebook csoporttagjainak, akik lefordították Seungri és Taeyang részét; azoknak, akik segítettek a már régebbről lefordított részek tulajdonosát előkeríteni, és neki, hogy megengedte a megosztását. Köszönet mindazoknak, akik hozzájárultak valamivel, hogy elérhetővé váljon a magyar V.I.P közösség számára a fordítás, köszönöm nektek a magyar V.I.P közösség nevében is."
- Az esetleges elírásokért elnézésetek kérem.
LETÖLTÉS (pdf formátumban) vagy
olvasd online:
[2009]
Kiálts a világnak: T.O.P
"Egy sor remény miatt jöttem ide. Hol állok most? Ezt kérdezem magamtól, de még nem találtam meg a megfelelő választ. A folyamat alatt, ahol keresem a másik énemet, minden aggodalmam elhalványul, mert meg kell találnom azt a személyt, aki kölcsönadja nekem a vállát." ~ T.O.P
Név: Choi Seung-hyun
Születési dátum: 1987. november 04.
Szakértelem: Rap, dalszöveg írás, beatbox
*Játszott a KBS 'I am Sam' című sorozatában
A hatalom felkelti a lelket, ami néha úgy fáj, mint az újjászületés. [ ~ 1. rész ~ ]
- Egyszer lírai költő akartam lenni, aki komponálja és elmondja a verseket. -
Megbabonázott a 'Hip-Hop' zene, amikor ötödikes voltam. Megőrültem ezért a fajtájáért a zenének, mert egész nap azt hallgattam, és tudomásul vettem a dalszövegek jelentését. Ha a Hip-Hop zenéről beszélünk, tömören beszélek az amerikai Hip-Hop gyökereiről.
Amikor elkezdtem Hip-Hop-ot hallgatni, Amerika fel volt osztva keleti partra és nyugati partra. Wu Tang Clan és Notorius B.I.G képviselte a keleti partot (New York), és leginkább a rap-re és a dalszövegre koncentráltak, míg a nyugati partot (LA) 2Pac képviselte, aki inkább a dallamra összpontosított. Bár akkoriban Koreában, és emlékezetem szerint a legtöbb ember a nyugati part Hip-Hop-ját hallgatta, én inkább a keleti part stílusában voltam otthon. Amikor hallgattam a rap-üket, mindig ezt kiáltottam magamban "Ah, ezt a fajta zenét ki kell próbálnia az embernek legalább egyszer az életben." Olyan akartam lenni, mint ők; ahol ki tudnám fejezni a saját filozófiámat és az üzenetemet az embereknek.
A rapszövegeik általában a fiatal fiúk életéről szólt. Ha röviden le kéne írnom az érzést, az ilyen lenne: "a családom szegény, olyan világban élek, ahol bűnöznek, de sikeres vagyok, mert ha a szüleim szomjasak, már nem kell vizet inniuk, helyette ihatnak pezsgőt." Néha a dalszöveg erőszakos és nagyon sötét, de ez a fajta kapzsiság előfordul legalább egyszer egy ember életében. Ez az érzés kezdett növekedni bennem.
Miután beléptem a középiskolába, úgy tűnt, sokat vagyok reflektorfényben... talán mert magasabb voltam a velem egykorú gyerekeknél és mert sok Hip-Hop-os ruhát hordtam. Akkor kerültem közel ehhez a divathoz, amikor fiatal voltam, úgyhogy olyan Hip-Hop márkákat hordtam, amiket a barátaim nem viseltek. Elraktam a pénzemet, hogy olyan ruhákat vegyek, amilyeneket szeretnék, ha a szüleim nem támogatnak benne.
Egyáltalán nem érdekelt az iskola és kezdtem a 'problémás tizenévesek' közé tartozni, ahogy azt a felnőttek mondják. Ők voltak a legértékesebb barátaim, de a társadalmunkban rossz hatásként hivatkozhatnak rájuk. Ahogy nőttem fel, sok olyan dolgot láttam, amit előtte soha, és olyanokat tapasztaltam, amiket nem kellett volna.
Ebben az időszakban túl sok az érzelem, és sok dolog nem megy a tervek szerint. Ez volt az első alkalom, hogy megtapasztaltam olyan érzéseket, mint a fájdalom és a félelem. Annak ellenére csináltam dolgokat, hogy a felnőttek nem akarták, hogy azt megtegyem, a barátaim is értelmetlen dolgokat csináltak, amiből probléma lett. Összehasonlítva azokkal, akik próbálták pozitívan befolyásolni ezeket a gyerekeket, utáltam azokat a felnőtteket, akik ok nélkül büntettek. Ahelyett, hogy a helyes dolgokra tanították volna a gyerekeket, megbüntették őket, amitől a gyerekek még mélyebbre süllyedtek a lyukban... és az állandó fájdalom és kitörések miatt, még rosszabbak lettek.
A felnőttek kijelölték ezeket a gyerekeket, akik csatlakoztak egy középiskolához, ami a 'problémás tinédzsereknek' volt fenntartva, miközben a szülők sírtak, mert a fiatalkorú bűnözők közé emelték őket. Még azokat, akik nem tettek nagy kárt, de kirúgták őket az iskolából, problémás gyerekként jelölték meg, ezzel mélyebbre taszítva a bűnöző tevékenységekben.
Lassan kezdtem beleesni egy sötét lyukba, miután láttam, ahogy a barátaim megváltoznak körülöttem.
Lassan kezdtem beleesni egy sötét lyukba, miután láttam, ahogy a barátaim megváltoznak körülöttem.
Álmok felfedezése egy homályos árnyékban [ ~ 2. rész ~ ]
Mi történt velem 9-10. osztályban, hogy megállapítottam, már nem élek ebben a 'fájdalmas világban?'. Egy közeli barátom elhagyta ezt a világot egy motorbaleset után és nem sokkal azután, egy másik barátom elhunyt autóbalesetben, miután jogosítvány nélkül vezetett.
Az embereket hidegen hagyta, és távol álltak a barátaim halálától... egy kicsit sem érintette meg őket. Más barátaim kezdtek kimaradni az iskolából, miután folyton emlékeztették őket rá, hogy ők 'problémás tinédzserek'. Ettől a pillanattól nem voltak barátaim, akik még az iskolában lennének. Úgy éreztem, az életem már nem létezik, miután láttam, ahogy a barátaim egyesével elhagynak, de még mindig próbáltam szortírozni. Azonban, a valóság durva volt, és miután iskolát váltottam a rémhírek és pletykák kezdtek bekeríteni. Néhány gyerek az iskolában harcolt velem és a tanárok éberek voltak körülöttem, figyeltek engem. Közülük senki nem állt ki mellettem, és nem adott nekem tanácsokat. A mellett, hogy láthatatlan lettem, nem volt semmi más, nem tudtam semmit se csinálni, és elkezdtem utálni az iskolát.
Ha van valaki odakint most, aki ugyanúgy érez, mint én, mikor diák voltam, annak mondani akarok valamit, "amit csinálsz, az nem megfelelő és szégyenletes." Bár azt hiszem, a jelenlegi énem sokkal jobb, de tönkre tenni a saját valóságodat, csak hogy megmutasd az embereknek, hogy mit gondolsz, és hogy mit akarsz, hülyeség.
Amikor 9-10. osztályos voltam, elkezdtem komolyan dalszöveget írni. Kevesebbet beszéltem és a gondolkozásom is folyamatosan elkezdett megváltozni. Talán azért van, mert egyik dologra gondoltam a másik után, és egyre mélyebb és sötétebb lett a gondolkodásom. Amikor túl mélyen voltam, nem tudtam kezelni a frusztrációmat. Előttem volt a célom, és mivel mindig volt valami, amit meg akartam csinálni, nem engedhettem meg magamnak, hogy valamit óvatosan tegyek.
Két kívánságom volt, amikor a dolgok elkezdtek a Hip-Hop-hoz kapcsolódni. Az egyik az volt, hogy rap-per legyek, a másik pedig, hogy eladjak sok márkás dolgot. Nehéz volt Hip-Hop árukat találni, mert mindet importálták, úgyhogy arra gondoltam, hogy keresek mindenféle ritka dolgot és eladom őket egy 'Hip Hop Multishop-ban', ezzel megkönnyítve a Hip-Hop vásárlók dolgát.
Most, hogy belegondolok, annak ellenére, hogy ez csak egy erőltetett álom volt, egyre igazabbá vált, ahogy megpróbálkoztam vele.
A felnőtteknek is megvan a saját útjuk, és a gyerekeknek is [ ~ 3. rész ~ ]
Elkezdtem egy ruhaboltban dolgozni Itaewon-ban. Boldog voltam, hogy egész nap Hip-Hop zenét hallgathattam és néztem a ruhákat, amik tetszettek. Arra gondoltam "mivel van tapasztalatom a közvetlen értékesítésben, és tudom, mit akarnak a vásárlók, ezt az előnyt majd ki tudom használni a saját Hip Hop Multishop-omnál." Néhány hónap múlva azonban megváltozott ez a következtetés: "nem is olyan könnyű, mint gondoltam."
Bár én még gyerek voltam, és nem kellett sokat dolgoznom, de mentálisan volt egy csomó korlátozásom és fizikailag is nehéz volt nekem. Az eladáshoz ki kellett mennem, és embereket keresnem, hogy menjenek be a boltba. A tulajdonos azt akarta, hogy minél többet adjak el, bármi segítségével. Amikor a bolt este 7-8 körül zárt, el kellett mennem egy éjszakai piacra visszavinni a ruhákat. Hajnal 3-4 körül vissza kellett helyeznem a ruhákat, mielőtt a bolt nyitott. Ha nem tudtam időben befejezni a feladatot, a tulajdonos rám kiáltott, és félig játékosan, félig komolyan a kezemre ütött. A bérem naponta meglehetősen nagyobb volt, mint más gyerekeknek... úgy 40.000 Won naponta, de a tulaj olyan dolgokat mondott, mint "te még fiatal vagy... minek neked ennyi pénz?" és visszavett a pénzemből.
Annak ellenére, mert nem tudtam magamnak pénzt keresni, mert a családomnak szüksége volt rá, úgy gondolkoztam, mint egy gyerek. Meg akartam venni, amit akartam, és látni akartam a világot, úgy ahogy volt. Sajnos ez nem volt egyszerű és felmondtam a munkámat miután szerencsétlen volt egy ideje. Ettől a naptól kezdtem el rappelni.
"Ha a Hip Hop Multishop-om nem fog menni, akkor rapper leszek." ...Volt, hogy ez volt a véleményem. Talán mert még fiatal voltam és semmitől sem féltem... ha valami nem működött, akkor is mindig igyekeztem a legjobb lenni valami más dologban. Először színpadokon akartam fellépni, de mivel nem ismertem a megfelelő embereket, nehéz volt nekem ezt teljesíteni. A DJ-k a klubokban nagyon népszerűek voltak abban az időben. Ők tudtak a legtöbbet a Hip-Hop-ról. D-maker-en, a DJ hyung-omon keresztül megismertem sok rappert és végül a vendég rapperük lettem, vagy segítettem nekik az előadásaikban.
Akárhogy is, így kezdődött el az új világom.
Az első Undergroundrapper a YG-nál [ ~ 4. rész ~ ]
Akkoriban az álom, hogy énekes legyek, beárnyékolódott a "Híres undergroud rapper leszek." által. Mivel csak néhány 'felszíni' rapper volt sikeres, a tehetségek kizárólag az iparban alakulhatnak, így olyan gondolataim voltak, hogy "az igazi rap-hez az igazi underground Hip-Hop-ot kell csinálnom." A 9. osztályban találkoztam és randiztam egy lánnyal, amikor klubokban léptem fel. Egy évig randiztunk, mielőtt aláírtam a szerződést a YG-nál. Idősebb volt nálam és mert volt egy csomó másik okos egyetemista diák, meg akartam magamat mutatni egy kicsit jobban.
A hang, ami volt nekem az előre nem látható jövőmmel kapcsolatban, lassan csökkent és beszéltem a barátnőmnek az erős szenvedélyemről. Úgy nézett ki, a jövőm fényesebben és jobban indul. Az, hogy beszéltem az embereknek az álmomról, ráébresztett, hogy egyre valóságosabb lesz. Rájöttem, hogy a szenvedélyem erősebb, mint korábban volt, mint amikor arra gondoltam, hogy rapper akarok lenni, hogy az emberek elfogadjanak.
Ez volt az első alkalom, hogy olyan rapper szerettem volna lenni, aki a TV-ben szerepel. Így történt, hogy adtam egy utcai rap CD-t Jiyong-nak a barátnőm miatt. Azonban, amikor csatlakoztam a YG Entertainment-hez, szakítottunk az 1 éves fordulónk előtt. Szerencsés voltam YG gyakornokként és vártam, hogy "rapper lehessek, aki szerettem volna." Arra is vártam, hogy együtt dolgozhassak zeneszerzőkkel, így lehetőséget kapva az eszmecserére. Az álmom, hogy rapper legyek, lassan kibontakozott.
A gyakornoki időm alatt, valamint az álmom miatt, hogy rapper legyek, átfutott az agyamon a gondolat, hogy zenei producerként dolgozhatnék. Csak úgy, mint Mr. Yang Hyun Suk-nak, nekem is volt egy olyan ambícióm, hogy kell egy hely, ahol a Hip-Hop és az R'n'B zene szerelmesei egy helyre mehetnek, és kiterjeszthetik a szárnyaikat. Rájöttem, hogy ha egy rutinos zenei producer akarok lenni, át kell mennem egy folyamaton saját magamnak is. Előre kell lépnem ha rapper és énekes akarok lenni.
Azonban, ahogy a gyakornoki napjaim a végéhez közeledtek, és ahogy elmentem az utolsó meghallgatásra, a valóság a helyzetben, és ahogy én azt elképzeltem, egészen különbözött.
Azonban, ahogy a gyakornoki napjaim a végéhez közeledtek, és ahogy elmentem az utolsó meghallgatásra, a valóság a helyzetben, és ahogy én azt elképzeltem, egészen különbözött.
"A tervünk az, hogy létrehozzunk egy csapatot, ahol a tánc fontos eleme a csapattevékenységeinek. A tagok, akik ki lettek választva a csapat tagjaivá, fel lesznek véve, és a tevékenységeik bekerülnek egy dokumentumfilmbe."
Megdöbbentem, amikor meghallottam a felső 3 pontot.
Egy táncos rapper? [ ~ 5. rész ~ ]
Mielőtt csatlakoztam a YGE-hez, mint gyakornok, az a szó, hogy táncolni, olyan dolog volt, amire korábban soha sem gondoltam. Annak ellenére, hogy sok klubban léptem fel, mikor fiatalabb voltam, olyan ember voltam, aki a Hip-Hop-ot szerette, és rapper akart lenni, a tánc soha nem volt része az egyenletnek. Most pedig ez várt rám.
Bár korábban azt mondtam, hogy lírai költő szeretnék lenni, de nekem egy rapper segített közvetíteni az üzeneteimet másoknak. Egy MC is lehet rapper… meg kell mozgatniuk a közönséget! Először, mikor hallottam a magyarázatot, arra gondoltam, ez egy nagyon jó módja kifejezni önmagamat. A rappernek megvan a saját színe és ez különbözik az énekestől, aki elegánsan mozog a színpadon. A rapper ereje a saját józan szövegében és a kifejező módjában rejlik.
Az öröm a rap kreativitásában rejlik a hallgató számára, ez bőven elég nekem és nincs szükségem olyan elemekre, mint a tánc, hogy kiegészítse ezt. Állni a színpadon és még tánc nélkül is megmozgatni a közönséget a szavakkal, ez a Hip-Hop varázsa.
Most már kicsit máshogy gondolkozom. A rap és a tánc együtt többet tud kifejezni a színpadon és a közönséggel szórakozni még fontosabb. Hálás vagyok Yang Hyun Suk-nak, hogy felém nem magasak az elvárásai a tánccal kapcsolatban. Talán ő is arra gondol, hogy a "T.O.P jól táncol." nem igazán illik a képemhez. Más volt, amikor meghallgatáson voltam, mert még nem tudtam, mi fog történni a jövőben és ez volt minden, amire gondoltam. A tánctanulás még soha nem érintett a munkám során egészen a 20-as éveimig, így ez egy kemény és nehéz folyamat volt. Nem voltam benne szívből, így a testem nem igazodott valami jól.
Az agyamban egy kicsit bonyodalom volt a meghallgatás közben. Nem csak azért, mert ideges voltam a táncolás miatt, de tudtam, hogy a dokumentumfilmben fel lesznek véve azok, akik be akarnak kerülni, és a legnagyobb gondom az volt: "egy idolcsapatban vagyok, szóval ez azt jelenti, hogy meg kéne tanulnom a koreográfiát?" Mit gondolnak rólam az idősebbek, a fiatalabbak és a munkatársaim? Említettem nekik, hogy a szenvedélyem a zene iránt az underground rapperségben nyilvánul meg. Vajon azt gondolják, hogy most egy másik "énekes" lettem más emberek nyomában? Ezek a gondolatok jártak a fejemben nap, mint nap.
A hyung, aki a koreográfiát csinálta, naponta többször üvöltözött velem, olyan gondolatai voltak, mint "rendben van, ha nem tudsz táncolni, de legalább a szándék legyen meg, hogy csinálnád! Ha nem tudod nekem azt mutatni, hogy megakarod csinálni, akkor nem tudok neked mást se tanítani!"
Edzés, nincsenek érzések, nincsenek szenvedélyek… Egy mondatban ki tudtam fejezni magam.
Ha lett volna egy képünk a jövő BIGBANG-jéről, visszagondolva, nem hiszem, hogy ennyit aggódtam volna. Nem tudtam, hogy milyen egy táncos rapper, emiatt volt annyi kétségem. Hosszú viták után magamban, arra a következtetésre jutottam "Lehet, hogy sose gondoltam egy táncos rapperre, de ha ez az egyetlen dolog, ami gátolna a meghallgatásban, akkor meg kell próbálnom. Ha sikeres Hip-Hop előadók, mint MC Hammer és Lil Fizz (B2K) tudnak tevékenykedni és rapperek is, én is keményen tudok dolgozni a raptehetségemmel és kreativitásommal és biztosíthatok a közönségnek egy vizuális örömöt." Amikor erre gondoltam, az összes frusztrációm egyszerre enyhült.
Őszintén szólva, nagyon vicces lett volna, ha kihagyom a lehetőséget, hogy csatlakozzak a YGE-hez a szegényes tánctudásom miatt. Amikor először kezdtem gyakornokként, hogy egész nap bent legyek egy szobában. Arra gondoltam "Ha 5 órát gyakorlok komoly hozzáállással, legalább el tudok majd menni, és élni az életemet?" Ezt fontosabbnak éreztem, mint a táncot.
Egy másik gondolatom az volt, hogy rendben van, ha elkülönülök a többi tagtól a táncgyakorlatok közben. Visszagondolva azonban, ha nem kezelnek minket egyformán a gyakornoki napok alatt, a BIGBANG nevű csapat nem lesz ilyen jó. Mr. Yang talán erre gondolt, amikor létrehozta a csapatait.
"Légy valaki, mielőtt énekes leszel." Bár nem sok dolog iránt vonzódtam, mikor gyerek voltam, de miután keresztülmentem egy bonyolult folyamaton, ahol be voltam ragadva egy szobába, nem tudtam megállni, hogy ne gyulladjon meg bennem a büszkeség.
Ha feladtam volna a meghallgatás lehetőségét, az élet, amelyben most élek, többé nem jelent volna meg az álmaimban.
Az volt a meggyőződésem, hogy a Hip-Hop szeretete azt jelenti, hogy hallottam már különböző kultúrákat és zenéket, amik veszélyes gondolkodásúak voltak. Ha egy rappernek vannak készségei, elő tud adni nem csak Hip-Hop-ot, de mindenféle zenei műfajt, mint a folk, a szerelmes dalok, és még táncolni is tud. A gyakorlás a BIGBANG tagokkal minden nap öröm volt, különösen a közös munka Jiyong-gal. Az egyensúlyt az ő magas hangja és az én mély hangom között elég jól és könnyen megtaláltuk.
Ha van valami, amit szeretnék elérni, hinnem kell a kemény munkámban és a képességeimben, amik összegyűltek bennem. Annak ellenére, hogy jó élvezni amit a szituációtól kapunk, fontos használnom a kemény munkámat és folytatni tovább az utamat.
Ha most kapnék egy lehetőséget a vezetésre, csökkenteném a stresszt, amit kapok. Ha kihagyok egy lehetőséget, elbukok. Ha megragadom és megtartom azt, szerencsés vagyok.
Egy szín létrehozása kizárólag magamnak ( ~ 6. rész ~ )
Néha arra gondolok "Nem akarok felnőtt lenni." Nem azt mondom, hogy vissza akarok menni abba az időbe, amikor gyerek voltam, vagy mert nyafogni akarok, de nem akarok egy pillanatban maradni örökre. Saját zenét akarok létrehozni, hatásos előadással. Úgy akarok mások emlékezetében maradni, mint a személy, akinek élénk szenvedélyei voltak. A tőlem telhető legkeményebben fogok dolgozni, mint BIGBANG tag és gazdagítom az életemet. Bár ez ritka, de olyan zenész akarok lenni, aki a nagyközönség és a hallgatóság szeretetét is megkapja.
A szenvedélyem, hogy a magam módján fejezzem ki a fejlődésemet minden nap, de kínos helyzetbe hoz, amikor néhány ember azonos elvárásokkal beszél azokról, akik csinálják a zenét, és a hírességekről.
A színpad a legjobb hely egy énekesnek az előadáshoz, és a képernyő a legjobb egy hírességnek. Amit be akarnak mutatni a közönségnek az egy "jó és tökéletes" jelenet, amit elképzelnek az elméjükben. Ha egy váratlan helyzet áll elő, és olyat kell csinálnom, amit nem tudom, hogy csináljak, félénk leszek és megrémülök, szimplán azért, mert nem tudom, mit tegyek. Nem akarok olyan lenni, mint egy könnyelmű idol, vagy elveszíteni a személyiségemet bizonyos körülmények miatt. Uhm Jung Hwa 'DISCO' című számában a rap magában foglalja, amit gondolok: "Bizonyos időkben, elvesztem a személyiségemet egy rossz vezetés után… hol az egyszerű élet…"
2008-ban közreműködtem Gummy noona számában, az 'I’m sorry-ban' és játszottam az MV-ben. Minden alkalommal, amikor felléptem, minden tőlem telhetőt megtettem és különböző oldalaimat mutattam, mert hiszek benne, hogy egy híresség és énekes vagyok, és ez volt az, amit tennem kellett.
Ha élsz az érveimmel és hallgatod a rapet, amit az elmúlt pár évben írtam, észre fogod venni, hogy a zenei színem változott egy kicsit. Azt gondolom, "van egy folyamat, amiben alakítom a hangomat," és még mindig ebben a folyamatban vagyok. Különböző érzéseket akarok létrehozni, amik megmutatják, milyen is T.O.P hangja. A hangom néha lágyabb, néha keményebb. Mindig, ha van egy új dal, hosszú időt töltök azzal, hogy kitaláljam, melyik hangszínem alkalmazkodik leginkább a szöveghez.
T.O.P-ah, szerezz több zenét ( ~ 7. rész ~ )
Eddig a szólószámom, a "BigBoy," az "As if nothing’s wrong" és a BIGBANG "A good man-je" olyan dalok, amiknek segítettem a létrehozásában. Bár sok rapszöveget írtam már, a dalszerzés új keletű dolog volt nekem.
Korábban frusztrált voltam, hogy milyen fajta zenét kell létrehoznom, de a közelmúltban ez a frusztráció átnyúlt abba, hogy segítsen megtalálni a megfelelő zenét az embereknek a 10-20-as, és a 30-40-es éveikben is. Szeretnék létrehozni és egyesíteni különböző zenéket, amit minden korosztály élvez. Emiatt el is kezdtem különböző stílusú zenéket hallgatni, mint a klasszikus. Egy barát ajánlására, elkezdtem tanulni a fusion jazz-t egy francia zenésztől, Tete-től. Megtanultam használni a zenét "különböző érzelmek kifejezésére."
Miután társproducer voltam az 'A Good Man-ben' Kush hyung-gal, Mr. YG adott nekem egy ajándékot, miután meghallgatta a dalt. Adott nekem egy eszközt, amit MIKO-nak hívtak. Ez egy különleges kiadás volt Timbaland aláírásával, és a zene, amit ő készített, rajta volt a készüléken. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen fajta zenés ketyerét importáltak Koreába. Rá lehet csatlakoztatni a számítógépre és több millió különböző elektronikus hangot lehet rá telepíteni. Van kamerája és billentyűzete is. Ezzel akárki tud zenét csinálni.
Amikor Mr. Yang odaadta nekem ezt az ajándékot, kaptam egy kihívást jelentő feladatot is tőle. "T.O.P-ah, jó lenne, ha több zenét csinálnál. Tedd az elképzeléseidet ebbe az eszközbe, és hozz létre más-más stílusú zenéket." Miután megkaptam az eszközt, a szenvedélyem még nagyobb lett.
Ebben az időben még mindig frusztrált voltam bizonyos dolgok miatt, de miután megkaptam ezt az eszközt, 3 napon keresztül, alvás nélkül próbálgattam. Nem mentem sehova a következő 20 napban sem. Minden nap sokat kísérleteztem a műszerrel, és úgy tűnt, megtaláltam az új hobbimat.
Bár az összes tagnak tetszett, de én ki akartam alakítani egy "T.O.P képet," és emiatt a gondolat miatt, a következőket írtam a naplómba:
"Átalakító leszek."
"Nem vagyok kőbe vésve. Csak alakítom magamat."
Szintet akarok lépni, és átalakító lenni.
T.O.P aki énekel, T.O.P aki játszik/színészkedik ( ~ 8. rész ~ )
2007 júliusában színészként szerepeltem Rapper Redroc 'Hello' MV-jében. Alig volt színészi tapasztalatom, ha nem számítjuk, hogy néhány CF-ben látszott az arcom. Nem az, hogy nem voltam stresszes, de nagyon izgatott voltam, hogy van egy új lehetőségem. Tanultam új technikákat, amikben az egész testemet használtam, hogy eljátsszam a szeretetet és az árulást, valamint volt az a rész, ahol levágtam a saját hajamat.
Amikor a színészek először megkapták a forgatókönyvet, egyfajta öröm látszott az arcukon, mert egy másik emberként éltek és ez volt az első alkalom, hogy ilyen érzésben van részem. Nagyszerű eredmény volt számomra, hogy nem csak azt mutathattam meg, hogy egy énekes vagyok, hanem azt is, hogy hogyan színészkedem. Ahogy telt az idő, egyre erősebben vágyakoztam. A vágy, hogy nemcsak egy szempontból akarok jó lenni, hanem sok más szempontból is. A végső célom előtt az életben, hogy producer legyek, szerettem volna szert tenni sok tapasztalatra, más dolgokban is.
Ha hezitálok, hogy belekezdjek-e valamibe, talán jobb, ha nem teszem. Amikor azt mondtam, hogy szerepelni akarok egy drámában, Mr. Yang segített nekem felkészülni. A 2. órám után a tanár adott nekem egy tanácsot. Ha jól akarok alakítani, azzal kell kezdenem, hogy javítok kiejtésemen. Nem akartam úgy színészkedni, mint ahogy azt az iskolában tanultam, és elveszíteni az egyedi karakterem, de folyamatosan eljártam a vizsgákra, és óvatosan válaszolgattam.
Kaptam egy drámát, az 'I Am Sam-et' ahol a középiskola királyát alakítottam. Mivel amennyire csak lehet, életszerűen és természetesen akartam eljátszani a szerepet, keményen dolgoztam érte. Kutattam a kifejezések és pózok után, és újra meg újra elolvastam a forgatókönyvet, hogy a megfelelő érzéseket tudjam a szerepbe belevinni.
Azonban, amikor elkezdődtek a tényleges forgatások, volt egy csomó korlátozás. Amikor ilyenek jöttek szembe velem, Mr. Kim Jung Kyu, az 'I Am Sam' rendezője ellátott egy csomó jó tanáccsal. Mivel nem születtem túl beszédesnek, nehéz volt természetesnek tűnnöm, s sokat beszélni a színésszel, aki azonos korú, mint én. A rendező ezt meglátta rajtam, és tudta, hogy az elmém le van foglalva. Tudta, hogy ez nem azért van, mert nem tudom hogyan…ez csak azért volt, mert nem tudtam, hogyan kell kifejezni magamat.
A rendező nem úgy bánt velem, mint T.O.P-val a BIGBANG-ből, hanem mint Choi Sung-hyun-nal. Olyanokat mondott nekem, mint "Azt akarom, hogy egy jóképű színészt hozz létre ezen a drámán keresztül." Sok tanácsot adott nekem, Choi Seung-hyun személyiségének, hogy ragyogjon és a drámán keresztül sok új arcot mutasson meg, amit előtte nem lehetett látni. A rendező megtalálta az erős pontjaimat, amikről én addig nem is tudtam és felhívta rájuk a figyelmemet, egyikre a másik után.
"Ez a te erősséged. Hozd össze őket rendesen, aztán tökéletesítsd, ez az, amit meg kell tenned." Kim rendező egy tanár lett, aki nagyon jól tanított nekem, amikor elkezdtem színészkedni. Van egy dolog, amiért hálás vagyok, és örökké az emlékeimben marad, hogy volt néhány ember, aki 'énekes színészként' gondolt rám, de sok ember viszont igazán csodálta a színészi képességeimet.
Kim rendező a következőket mondta nekem: "Az emberek automatikusan nagyobb figyelmet fordítanak egy darab festett papírra, amin élénk színekkel van festve, mert az egy erős karakter, de ez a darab papír már nem lesz képes befogadni más színeket. Ha még erősebb szeretnél lenni mint énekes, vagy mint színész, ismerned kell a módszert, amivel magadba szívod a különböző színeket, és helyesen kevered őket."
Miután meghallottam ezeket a szavakat, minden reggel felkeltem és keményen gyakoroltam, hogy elfelejtsem a rajongást, a szomorúságot, és sajnálatot, amit a korábbi napokban szereztem, és kitisztítsam az elmémet. Úgy fogom használni a hozzáállásomat, mint egy papírlapot, és üdvözlöm az új napot, mert tudom, hogy csak akkor fogom elfogadni az új dolgokat, ha ezt megteszem.
Ettől a pillanattól, lassan javítani akarok magamon ( ~ 9. rész ~ )
Bár úgy tűnik, nagyon erős képem van, sőt, sok ötletem is van, de emellett teli vagyok aggodalommal. És egy kicsit gyenge vagyok, ez az én stílusom. "Mit kéne jobban csinálnom?" "Mit tettem már jól?" Olyan fajta ember vagyok, akit sokáig aggaszt egy gondolat, hogyha egyszer rágondol. Nemrég próbáltam minimalizálni az időt, amikor ilyen vagyok, mert úgy éreztem, hogy a kiakadások 1-2 hónapot elvesznek a fiatal gondolkodásmódomból. Először hinnem kell magamban, arra gondolni, hogy "Ez vagyok én" jobb, mint arra gondolni, hogy mi lenne a helyes. Feszesség nélkül gondolni 'magamra,' azzal meg tudom változtatni önmagamat, hogy olyan legyek, amilyenről azt gondolom, hogy lennem kellene.
Ebben a világban, nem minden kapzsiság jó természetű, de az igazi kapzsiság az az "olyan embert csinálok magamból, amilyen szeretnék lenni." Bár nekem voltak rossz tapasztalataim, amikor fiatal voltam, de ezek miatt a tapasztalatok miatt, megtaláltam az "ugródeszkát" az akadályok leküzdéséhez. Több, mint bármi, arra gondolni, hogy 'hiányzok,' az ilyen indiszkrét aggodalom tilos. Tükrözve a hibáimat, próbálok magamon javítani, és úgy érzem, ez elég. Van egy bizonyos fokú paranoiám. Amikor kinyitom a hűtőt, ha olyan helyen vannak a dolgok, mint a tej, vagy a szója tej, hogy látom a címkéjüket, egyfajta örömet érzek.
Figurák gyűjtése a hobbim, látva ezeket a műanyagból készült figurákat, hogy milyen tökéletesek együtt, jó hangulatot ad nekem. Lehet, hogy minden művész így gondolkodik. Ha egy nap fáradtnak vagy magányosnak érzem magam, hazatérek megnézni a szépen elhelyezett figuráimat, és ez kényelmet ad nekem. Ezt követően, ahogy őket is, magamat is újraszervezem.
Nem is olyan régen, volt egy hosszú beszélgetésem anyukámmal. Megemlítettük a nagyapámat, aki szerző volt. Anyukám azt mondta: "Te és a nagyapád nagyon hasonlóak vagytok." A nagyapám neve Seon Gun-bae volt, és mint én, ő is keveset beszélt, és végiggondolt mindent, mielőtt felszólalt. Írt novellákat, mint az 'Alley' és megírta a 'The Land of Korea' forgatókönyvét, és így tovább. A leírt szavakat a gondolatai kifejezésére használta. A kifejezési módja különbözött másokétól, de nagyon hasonlított az enyémre. Bár nem állt érdekében kiegyezni a világgal, sem erősíteni a társadalmat, de az elismerése a család irányába szívmelengető volt. Talán azért, mert sok időt töltöttem a nagyapámmal, és éreztem a melegségét, a nagyapám volt a legjobb barátom.
Egy nap, anyukám felhívott, és közölte, hogy a nagyapám halálos beteg. Mindent otthagyva rohantam a kórházba. Nagyapám állapota egyre romlott, és eljött az idő, hogy nem tudott beszélni. Talán tudod, hogy nem lehet múltat csinálni a "mából." nagyapám minden erejét és energiáját felhasználva leírta egy lapra a szavakat, amiket mondani akart: "Seunghyun-ah, adj nekem egy autogramot."
Bár lekötelezett nagyapám kérése, de a szívemben fájdalom volt. A nagyapám, remegő kezekkel írta a saját aláírását az enyém mellé. Ezután, az utolsó erejével ezt írta:
"Seunghyun-ah, ha meghalok, elviszem magammal ezt az autogramot, mint az utolsó emlékem. Folytatnod kell az álmaidat, hogy ez az autogram, ami a kezeimben van, igazán értékes legyen. Jó lenne, ha az unokám, Seunghyun ilyen lehetne."
Kapaszkodtam a nagyapám kezébe, és sírtam, ez volt az utolsó kívánsága. Ez volt a legjobb ajándék, amit valaha adhatott nekem, és a legjobb bátorítás. Ettől kezdve, nem számít, mivel találkozom, erős szívvel állok elébe. Nem számít, mikor, ha bármikor nehézségekkel találkozom, a nagyapámra gondolok, a szívemben hagytam egy helyet a nagyapámnak.
T.O.P, feltöltődött, akár egy bika! ( ~ 10. rész ~ )
- Ha valami fáj, ne méregként használd, hanem gyógyszerként. -
Bár már egy jól ismert énekes kezdek lenni, de ha azokról a napokról beszélek, amikor iskolás voltam, nem tudok sokat mondani. Ez azért van, mert a tanulás egyáltalán nem érdekelt, talán mert nem tetszett az iskola korlátozása vagy mert minden olyan volt, mint egy kötelesség. Így, nekem az iskolába járás nagyon fárasztó és nehéz volt. Ha nem jártam volna iskolába, nem vesztegettem volna az időmet semmittevéssel. Ha el kellett mennem valahova, mindig tartottam magamat a "16 sor rap" vagy az "Írj 24 sort" szabályhoz, és teljesítettem a magamnak tett ígéretemet, mielőtt elindultam valahova. Ezután szép lassan egyre jobban elköteleződtem a zene iránt, és a barátaimmal kint töltött idő egyre rövidebb és rövidebb lett.
Remélem, nem használtok engem, mint példát, hogy eldöntsétek, "Ha van egy állandó álmod, nem kell iskolába járnod." Az életben sok mindent el kell viselni, még ha utáljuk is. Ha valami átmenetileg homályt okoz, és abbahagyod a tanulmányaid, nem lehetsz annál nagyobb bolond.
Számtalan ember van a világon, aki énekes szeretne lenni, de kevesebb, mint 1%-uk lesz csak énekes végül. A kihívás előtt teljesen biztosnak kell lenned benne, hogy ez az az út, amit végig kell járnod. Még ha magabiztos is vagy, nem biztos, hogy ez az út könnyű lesz.
Egy dolog van, amit kicsit bánok, ez az, hogy ha egy kicsivel többet tanulok, talán többet is elérhettem volna? Amikor fiatal voltam, volt egy benyomásom, miszerint olyan tapasztalataim vannak már, amiket más gyerekek nem éltek át. Ez azt a hamis benyomást keltette bennem, hogy érettebb voltam náluk. "Mérettesd meg magad." és "Élvezd a tapasztalataid!" Ha másmilyen álmot választasz, mint a veled azonos korúak, akkor a bizalmadnak és szenvedélyednek határozottnak kell lennie. Ha elkezdesz céltalanul futni valami felé, amiről úgy gondolod, hogy tetszik neked, akkor az nagyon veszélyes lehet, és a végén álom helyett rémálommá válik.
Az iskolában töltött napjaim alatt a Hip-Hop-on kívül nem volt másom, szóval nem volt más út számomra. Hogy szépen csináljam, a kezdetektől fogva egy adott területre koncentráltam. Egy másik szempontból, ez ugyan olyan, mint a semmittevés, és tudatlanul vonzódni valami iránt.
Az álom valami, ami mindenki szívének mélyében megtalálható, és senki nem tudja elnyomni. Csak mint egy robbanó vulkán, de hogy tisztán lásd az utat az álmod felé, sok tudásra van szükséged. Bár a kemény tanulás jó dolog, de meg kell találni, melyik a legjobb út, hogy jól is csináld. Ha nem találod meg, akkor a korábbi kemény munka hiábavaló volt.
Kötelezettségként kell felkészülnöd a jövődre, akkor is, ha az iskolában és a családodban néha úgy érezheted, hogy a dolgok értelmetlenek. Talán lesznek bosszantó gondolataid, hogy miért ülsz ott, és hallgatod a tanár beszédét. Ha nem érzel nyomást, mert még nem volt álmod, egy nap megjelenik a te igaz álmod is. A korábbiakhoz képest, amikor sebtében készültél, ez nem jobb, minden erőfeszítést beleadni, és keményen próbálkozni?
Dolgozz keményen, és tegyél meg mindent, amire képes vagy, és ha valami csábít téged, és úgy érzed, "Ezt meg kell tennem, akkor is, ha meghalok." jobb lesz, ha bátran elfogadod a kihívást.
Család (Ka-Juk), a két szó, amiért a leghálásabb vagyok, mert bátorítást adott nekem ( ~ 11. rész ~ )
A 3. osztályos tanárom, Jeong Yuk-kyeong, valaki, akit sose fogok elfelejteni. Mert a YG gyakornoka voltam, lassan egyre kevesebbet és kevesebbet jártam iskolába. Lassan eljött egy pont, amikor elviselhetetlen volt iskolába járnom, de az osztályfőnököm hitt bennem és az álmomban. Elment az igazgatóhoz és megkérte, hogy legyen szíves a helyzethez képest legjobbat tenni. Az osztályfőnököm segítségével sikeresen elvégeztem a középiskolát, és a BIGBANG tagja lettem.
Ha valaki hisz bennük, és segít nekik, talán a gyerekek nem úgy nőnek fel, mint egy rossz ember. Amikor látom a gyerekeket késő este az utcán csavarogni, arra gondolok, hogy én se csináltam jobban. Azok, akik lázadnak a szüleik és tanáraik ellen, elkezdenek cigizni és inni, ami csökkenti az esélyeiket, a világ ellen mennek… az én két szememet megmérgezték az emlékeim.
A gyerekek, akiknek kemény gyerekkoruk volt, ugyan olyanok, mint a beteg emberek. Talán arra gondolnak "Olyan sok fájdalmat és szenvedést éltem meg, és nincs itt senki, hogy vigyázzon rám." Azoknak, akiknek orvosra van szükségük az életük gyógyításához, kérlek, mondd azt nekik "Képtelenség, hogy így éld az életedet." és "A fájdalmad gyógyítható." Nemrég kórházban jártam, és hálás vagyok a 'családnak' hogy el is feledkeztem róla. Hogy elértem ide, ahol most vagyok, az azért van, mert hittek bennem, és szerettek engem.
Már hosszú ideje nem beszéltem a családommal meleg szavakkal. Nem azért, mer nem akartam, hanem mert úgy éreztem, ha így fejezem ki magam, az kínos lesz, és kicsit szokatlan. Bár anyukám heti kétszer is eljön a dorm-ba és kaját készít nekünk, de a sűrű beosztásunk miatt szinte lehetetlen, hogy találkozzak is vele. Amíg a kórházban voltam, akkor volt az első alkalom, hogy én és az anyukám egy egész éjszakát végig beszélgettünk.
Akkoriban sokat gondolkoztam dolgokon, a szereteten, amit a családomtól kaptam, és hogy mennyire hiányzik az nekem. Ez nagyobb és melegebb volt, mint előtte gondoltam. Mivel szomorú voltam, így soha nem mondtam, megbántam, hogy nem fejeztem ki, amit a szívemben éreztem. Akkortól, amennyiszer csak tudtam, naponta többször hívtam fel a családomat, vagy küldtem nekik üzeneteket. Nem számított, mennyire voltunk elfoglaltak, nem olyan volt, mint a "fáradtságos munka" hanem inkább "értékes idő" volt. Amikor megsérültem, vagy fáradt voltam, az emberek, akik mellettem álltak, a családom volt. Ne rangsorold őket a második helyre, mert hozzájuk közel vagy, a családodnak mindig az elsőnek kell lennie.
Pozíció: a BIGBANG nagy hyung-ja ( ~ 12. rész ~ )
Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért képes vagyok erős akaratú és őszinte BIGBANG tag lenni. Ez a fogd meg a kezem, amikor fáradt vagyok és adj erőt, hogy fejlődhessek és növekedhessek. Mivel én vagyok a hyung, tartanom kell a bennem lévő bizalmukat, és nem mutathatom ki a szenvedésemet, ez segít erősebbé válnom.
Mint hyung, aki segíteni akarja a dongseng-jeit, mivel korban idősebb vagyok, azt szeretném, ha arra gondolnának "Tudok támaszkodni T.O.P hyung-ra" és keményen dolgozok, hogy ilyen legyek. És így, nagyon boldog leszek, hogy én vagyok a legöregebb a BIGBANG-ben.
Nem tudom, hol kezdjem, úgy érzem, kínos, amit mondani akarok. A forró föld alatti gyakorlóteremben együtt izzadunk és nevetünk, megfeledkezve az időről és a kemény munkáról. Néha fárasztóvá válik menekülni, de visszagondolva azokra az időkre, azokból a virágokból lehet a legszebb csokrot csinálni, amik a fiatalkori emlékekből származnak.
Nem volt mit adnom, és éretlen voltam, de mind felnéztek rám, mint a hyung-otokra. Az első sajtótájékoztatónkon, mind az 5-en fehér öltönyt viseltünk, és pózoltunk a kamerák előtt. Olyan megjegyzéseket kaptunk, mint "Egy csúnya idolcsapat, lássuk, mi jót fognak csinálni." és "Nézzük, mit tudtok." de mi leráztuk ezt a terhet, és megpróbáltuk a legnehezebbet. Mivel mind az 5-en közel voltunk egymáshoz, megtettük a lehetetlent. Azoknak, akik segítettek nekünk, a szüleinknek, akik mellettünk álltak, vigyáztak ránk, visszafizetjük nekik, nem ezért kell keményen dolgoznunk, és elszántnak lennünk, jobban, mint bárki más?
Bár én vagyok a legidősebb hyung, ti vagytok a legjobb barátaim. Néha előfordul, hogy ti 4-en olyanok vagytok, mintha a hyung-jaim lennétek. Néha különbözik a személyiségünk, de olyanok vagyunk, mint a testvérek. Az arcunk, amikor sírni vagy nevetni kezdünk, nagyon nagyon hasonló. Ha továbbra is olyan keményen dolgozunk, mint most, 10-20 év múlva is együtt leszünk. A csapat, amiről mindig lehet hallani, és mindig az emberek szívében maradnak, ez a BIGBANG.
Ez a tartalma a levélnek, amit a BIGBANG-nek írtam. Ahogy olvastuk a levelet, mind a tagok, mind a rajongók szemében könnyek jelentek meg. Tiszta szeretettel, mintegy könnycsepp, olyan hyung akarok lenni, akire a tagok mindig számíthatnak.
Bár szeretném azt a szerepet játszani, hogy én vagyok a hyung, de néha zaklatott vagyok, és olyan érzékeny leszek, hogy azt se tűröm el, hogy a hajamhoz érjenek. Ilyenkor a szobámban maradok és a gondolataimba mélyedek. Amikor el vagyok veszve a saját világomban, hiba nélkül, Yang Hyun-suk mindig jön, és megtalál. A személyiség, aki aggódik a dolgok felett, amik meg sem történtek, mélyen befolyásolják a negatív gondolkodásomat. Amikor ez megtörténik, Yang elnök olyan súlyosan leszid engem, hogy elkezdenek potyogni a könnyeim. Ha úgy tűnik, hogy beleestem a saját mocsaramba, a menedzserem és a coordi-noona folyamatosan ellenőriz engem, és odadobja a mentőmellényt, ha szükségem van rá.
Orrhangon az elnök azt mondja nekem:
"T.O.P, mit csinálsz? Megint elvesztetted a fonalat?"
Aztán kihív beszélgetni. Amikor csak lehetősége van rá, Yang elnök elmondja, hogy mások mennyire szeretnek, és nézzem meg, mennyi mindenem van. Nekem Yang elnök olyan, mint egy idősebb testvér, és mint egy apa. Azt hiszem, a BIGBANG összes tagja hasonlóan érez.
Amit az elnök gyakran mond nekem:
"Ebben a világban meglepően sok ember van, akik rongálják magukat. Lenézik magukat és nem tudják kipihenni ezt a káros gondolkodást. Ezek az emberek nem képesek elfogadni mások szeretetét. Az eltökélt gondolkodás nem más, mint megismerni saját erősségeidet és gyengeségeidet, és váljon szokásoddá, hogy dicsérd magad. Ez a szokás segít megszeretni önmagadat, és büszke leszel magadra."
Ez így van. Szerénynek lenni, és alacsony önbecsüléssel rendelkezni más dolog. Mielőtt csatlakoztam a YG-hez, senki se mondta nekem, hogy képes vagyok "egyre nagyobb szárnyakat növeszteni." Mindenkinek van egy pár szárnya, amivel tud szárnyalni a vakító égen, de ne feledjétek, hogy ezek láthatatlan szárnyak, az 'önszeretet' mozgatja.
Yang elnököt látva, rájöttem, hogy van még egy álmom. Amikor idősebb és érettebb leszek, olyan ember akarok lenni, aki segít azoknak, akik olyan problémákkal küzdenek mint én küzdöttem. Bár ez egy nagy álom, valóra fogom váltani.
"A lábaim a 8. elesés után is bírni fogják." ( ~ 13. rész ~ )
- Ez volt egy bejegyzésem címe, amit egyszer a honlapomra írtam. -
Őszintén szólva, a luxus mögött hírességnek lenni, az önszabályozásnak szüksége van arra, hogy felülmúlja a képzeletet. Egy híresség a nyilvánosság előtt dolgozik, így nagyon könnyű eltemetődni a negatív sajtó és a pletykák alatt. A BIGBANG esetében a tagok részletesebbek, amikor önkontrollról van szó. Nem lógunk gyakran, és alig ápolunk szoros kapcsolatot más előadókkal.
Amikor underground rapper voltam, TEMPO volt a nevem. Az élet tempója nagyon fontos, hogy úgy mondjam, lelassítottam az eredetileg gyors ütemet. Amikor debütáltam a BIGBANG-gel, lerövidítettem a betűket T.O.P-ra. Tehát a T.O.P név részben a TEMPO-ból áll. A gyilkos menetrendünk lefárasztja a testünket, szóval úgy érzem, kapzsinak kell lennem, vagy valami. Ha nem csinálok semmit, úgy érzem, nem kapok lehetőségeket.
A világ legillatosabb parfümje rózsából készül a Balkán hegyekben. Annak érdekében, hogy a legjobb parfümöt készítsék, le kell menniük a leghidegebb helyre, és össze kell szedniük a virágokat hajnal 2-kor. Ez azért van, mert a virág illata akkor a legjobb. Csak mint ahogy a rózsák a hideg időjárásban adják a legjobb illatot, az életben sok tapasztalatot meg kell élnünk, hogy megleljük a saját illatunkat.
Míg mások az én koromban keményen tanulnak, hogy bekerüljenek az egyetemre, mi feladtuk a tanulmányainkat, hogy a zenét folytathassuk. Míg más fiatalok az egyetemet élvezik, mi a gyakorló szobában gyakorlunk, hogy kiadhassuk a szívünk tartalmát. Azok vagyunk, akik a legjobbak akarnak lenni ebben a világban, nincs rá időnk, hogy azon gondolkozzunk, mennyire különbözik az életünk másokétól.
Mikor először álmodtam róla, hogy rapper leszek, inkább csak megálltam a gondolatnál, hogy "énekes leszek," leírtam az okot a dalszövegeimben, hogy miért akarok rapper lenni, és mélyen elgondolkoztam róla. Csak rappelni aggodalmak nélkül, csobogó melléknevekkel. A rap segít kifejezni a közönség számára, hogy mi van a fejemben.
Szeretem, amikor sok nézetem van. Sok gondolat után, mielőtt jönnek a következtetések, csak egyetlen alkalom van hogy bátran kirohanjak. "Hol van az út vége?" A végtelen kíváncsiság és várakozás vezetett el a mai napig, és a mély gondolatokhoz.
Mit gondol a személyzet T.O.P-ról: A kíváncsiság királya, érez a testével. ( ~ 14. rész ~ )
Kezdetben a tag, aki a legjobban utálta a sportokat, az T.O.P volt. Mivel nem tudtunk gyakran találkozni, a várakozásoknak megfelelően, a legnehezebben megközelíthető tag T.O.P volt. Azt hiszem, az 'I am Sam' beli szerepe miatt volt, hogy úgy döntött, elkezd edzeni. És így, elkezdtünk együtt gyakorolni. Ha valamin megállapodik az elméje, félelmetes módon érdeklődni fog az iránt. Olyan típus, akinek szüksége van egy okra, hogy csináljon valamit. Azonban, amikor az ok eltűnik, akkor egyáltalán nem keres magának valami más dolgot.
Nagyon kíváncsi tud lenni, ha egyszer valami elnyerte a kíváncsiságát, olyan ember, aki nem tud ellenállni. Ha van egy kis szabadideje, furcsa kísérleteket tesz, és egyszer csak random kérdéseket tesz fel. Például, felhív az éjszaka közepén, hogy megkérdezze "Ssabu-nim! Kíváncsi vagyok, úgyhogy meg kell kérdeznem. Két ember részére steak vagy két ember részére porkchop. Melyikben van több kalória?" vagy beszél neked a "saját kísérletéről, hogy megevett 5 tojásfehérjét vagy 2,5 főtt tojást, és az hatékonyabban építi az izmokat." Mindent saját magának kell megtapasztalnia, hogy elégedett legyen. Ha jó eredményt ér el, akkor még szenvedélyesebben fogja folytatni.
Igazából, az edző nem csak valaki, aki elmondja, hogyan eddz. Amikor alszol, amikor felkelsz, amikor eszel és amikor enned kell, amikor uzsonnázol, mit kell tenned, amíg próbálsz és gyakorolsz, el kell mondania, hogy hogyan kezeld a darabkáidat a nap 24 órájában. Ha ezt nem teszik meg, akkor nem edzők.
Eleinte T.O.P olyan ember volt, aki mindent kritizált magán, és ez nagyon terhelt és depressziós emberré tette. Azonban, amikor megtalálta az edzés célját, és meglátta az eredményeket, úgy éreztem, teljesen megváltozott. Amikor elkezd bízni benned, akkor előjön az aegyo-ja és néha a gyerekes viselkedése is.
Egyszer odajött hozzám, és azt mondta: "Ssabu-nim, loptam neked két narancsot a dorm-ból." Ezt hatalmas mosollyal mondta, és odaadta a két narancsot. - Hwang Sang-chan, edző
Fordította: Dorka (forrás: BIGBANG Hungary fb. oldal)
Admini engedéllyel közzétéve
Admini engedéllyel közzétéve
Kiálts a világnak: G-Dragon
A BIGBANG tehetségek sokasága? Nem, mi emberek vagyunk, akik keményen küzdenek az álmaikért!
GD álláspontja csapattársairól ( ~ 1. rész ~ )
Mielőtt debütáltunk volna az emberek azt mondták, olyan sztárokká fogunk válni, akik 'Hip-Hop'-ot énekelnek, hogy egy leszünk a tengernyi tehetség közül… Viszont én nem gondolom, hogy csak egy banda lennénk a többi között, mi vagyunk az az egy, akik kemény munkával megpróbáljuk átlépni saját korlátainkat, és mint gyönyörű virágok kivirágozunk számukra.
Azt mondják, az albumok minden részét én csinálom, mióta dalokat komponálok, szövegeket írok és rendezgetem őket. Szerintetek ez igaz? Szerintem nem. Mind keményen dolgozunk a műsorokért, hogy megmutassuk magunkat a dalok által. Nem tudjuk mit jelent az 'elég, most már jó,' ha a stúdióban vagyunk. Csak akkor hagyjuk abba, ha már megtaláltuk magunkat a dalokban.
GD véleménye T.O.P-ról: Az ő rapje kiemelkedő és szentimentális. A képességei nem csak akkor szabadulnak fel, ha rappel, hanem akkor is, ha más dalokat énekel. Az éneklése hasonlít egy vadállat hangjáéhoz.
GD véleménye Daesung-ról: Daesung olyan, mint egy kávéfőző. Meg tudja változtatni a hangját a különböző műfajú dalok függvényében. Képes mélyen énekelni szomorú daloknál, de energetikus és menő, ha 'Trot'-ot énekel. Tehetséges énekes.
GD véleménye Seungri-ről: Habár olyan mintha csak az öcsénk lenne, nagyon férfias tud lenni a színpadon. Kigondolta, mit kéne csinálnia a 'Strong Baby' alatt a színpadon és saját maga ki is dolgozta. Ő a mi szorgalmas maknae-nk.
Egyre nagyobbak leszünk, mint minden nap. Taeyang és én, mindketten egyetértünk abban, hogy nem tudnánk elképzelni, hogy csak ketten debütáltunk volna, ahogy az legelőször volt.
Nagyon hálás vagyok amiért megalapíthattam a bandát ezzel a 4 sráccal. Még akkor is, ha lett volna lehetőségem híres énekesekkel alapítani egy csapatot, nem lennék olyan boldog és hálás, mint most.
Vissza azokra a napokra, mikor gyakornok voltam… ( ~ 2. rész ~ )
Bármit csinálok, arra koncentrálok. Keményen játszok, ha a barátaimmal vagyok, és egész szívemmel dolgozok, ha a karrieremre kell koncentrálnom. Olyan ember vagyok, aki még az alvást is feláldozza, hogy befejezze a feladatait, ha kell, és igen, ez az a személy, aki itt áll előtted.
Biztosan hallottad már, hogy goromba és közömbös vagyok másokkal és az érzéseikkel, de úgy hiszem, csak azért alkotnak ilyen véleményt rólam, mert utálom az olyan embereket, akik felelőtlenek és nem tesznek meg mindent, amit kell. Nem számít ki vagy, egyenesen az arcodban mondom a gondolataimat, ha nem értek egyet azzal, amit csinálsz. Ez az oka annak, hogy mindig mély benyomást hagyok másokban.
A válaszom az 'énekessé válás'-ra mindig is az 'álom karrierem' volt kiskorom óta. Ez távolinak tűnhet egy kis gyereknek, aki alig 10 évesen kezdett el gyakorolni, de soha sem tudtam elképzelni más karriert, ami érdekelt volna. A zene a levegőm, amit belélegzek, ami megpendíti szívem húrjait. Imádok a színpadon lenni, ami lehetővé teszi számomra, hogy megmutassam, mit kaptam. Ez az oka annak, hogy nem tudom elképzelni, mi lennék, ha nem lehetnék énekes.
Eredetileg hat ember versenyzett azért, hogy a 'BIGBANG' név alatt debütálhasson. A gyakornoki napok alatt nem tudtuk hányunkat választanak ki végleges tagnak, szóval csak annyit tudtam csinálni, hogy megmutattam mindent, amire képes vagyok, hogy én vagyok a legképzettebb.
Az elnökünk szemében, semmit sem jelentett, hogy 6 éve voltunk gyakornokok (addigra már 6 éve gyakornokoskodtam) vagy 60, ha nincs meg bennünk a képesség, amivel képesek lennénk jeleskedni ebben az iparágban, ő inkább senkit sem enged debütálni. Ezért Taeyang-nak és nekem nagyon stresszes életünk volt az idő ezen szakaszán. Röviden az, hogy hosszú ideje már gyakornok voltam, nem adott semmilyen előnyt a többiekkel szemben.
Ez időben minden nap különböző dolgokat gyakoroltunk, mint a tánc, az ének, két idegennyelv, stb… A tinédzserek a mi korunkban élvezik a fiatalkorukat az iskolában. A barátaikkal lógnak, buzgón memorizálják az angol szótárat a vizsgáikra. Mit csináltunk mi? Beragadtunk a rosszul szellőző alaksorba és gyakoroltunk, gyakoroltunk és gyakoroltunk.
Az embert a mi korunkban idegesíti, ha az anyukája megmondja neki, 'Hé, ne felejtsd el a reggelit!' Mi csak attól tartottunk, hogy mikor anyukáink egyszer a héten meglátogattak minket, kimerültnek láttak az összes próba után. Csak a könnyeiket itathattuk fel, miután visszatértek. Mi soha nem fordulhattunk vissza, ha egyszer már ezt az utat választottuk.
'Miért voltam olyan szigorú a társaimmal ezekben a napokban…' ( ~ 3. rész ~ )
'Nem hiszem, hogy sikeres lehetnél, ha hagyod a dolgokat a saját medrükben. Még ha többször is próbálkozol, mindig elbuksz.' 'Oké, értem, félsz a fájdalomtól, ezért nem próbálsz meg még mindent. Szerintem meg kéne próbálnod igazán pörögnöd, mikor táncolsz. Ez olyan, mint mikor nem akarsz valamit megcsinálni, csak mert félsz, hogy megsérülsz.' 'Biztos vagy benne, hogy a legjobbat tudod mutatni holnap, mikor szembe nézel az értékeléssel? Tényleg ilyen hétalvó vagy?'
Ezeket a mondatokat hallod, mikor a debütünkről készült dokumentációt nézed. Azt mondják nagyon szigorú voltam a tagokkal, ezért is szólítottak 'agresszív Kwon Jiyong', 'kőszívű Kwon Jiyong'-nak ez után.
2006 júniusában kaptunk egy esélyt egy fellépésre SE7EN koncertjén. Attól függően milyen jól alakítunk, választott az elnök, hogy kik maradhatnak közölünk. Ezért eltökéltük, hogy megmutatunk mindent, amit tanultunk és összegyűjtöttünk erre a kivételes esélyre. Még SE7EN hyung is nagyon aggódott értünk.
A próba végül elkezdődött és nagyon összpontosítottunk, hogy minden részletet olyan jól előkészítsünk, ahogy akartunk. Mindemellett Youngbae komolyan megsérült, mikor egy flip-et csinált, nem csak elájult a helyszínen, a keze is csúnyán vérzett. Nagyon aggódtunk a sebei miatt, valamint, vajon mennyi dolog fog különbözni, mint ahogy mi elterveztük.
Örültem, hogy Youngbae elviselve a fájdalmat, még vigasztalt minket: 'Megvagyok.' Nem volt afelől kétség, hogy abban a pillanatban is mennyire fájt neki, de eltökélte, hogy befejezi a feladatot velünk. Mindannyiunkat megerősített és zökkenőmentesen befejeztük a próbát.
Viszont miután befejeztük a próbát, rögtön leültem komolyan elbeszélgetni a tagokkal. 'Miért éreztétek úgy, hogy "összedőlt a világ," mikor láttátok, hogy Youngbae-nak fáj a keze? Mi van, ha ez az élő adás közepén történik? Kíváncsi vagyok, mi a baj mindanyiótokkal…"
Tudom, hogy toleránsabbnak kellett volna velük lennem, viszont abban a pillanatban végig az a gondolat járt a fejemben, hogy 'Tényleg nem akarom egyiküket sem elveszteni a csapatból.'
Milyen ember is vagyok én? ( ~ 4. rész ~ )
Különböző meghallgatásokon vettem részt anyukámmal, mikor még gyerek voltam. Megadták az esélyt, hogy a YGE gyakornoka legyek, miután az elnök látta a szereplésemet az idősebb Roora MV-jében. Kihasználtam ezt a fajta meghallgatást, s nem jöttem zavarba, mikor szembenéztem családom idősebb tagjaival. Úgy gondolták egy csíntalan gyerek vagyok, de én csak azt csináltam, amit akartam. Imádtam fellépni emberek tömege előtt és a szüleim tettekkel támogattak benne.
Úgy gondolom, az az ember vagyok, aki 100%-ig optimista, a pesszimizmus halvány nyomát se találod bennem. Még ha hibázok is, legközelebb keményebben próbálkozok. Nem fogom elveszíteni a szívemet olyan dolgokkal, amiket szeretek.
Imádok sok időt tölteni a barátaimmal. Habár nem tartok fenn közeli kapcsolatot sok barátommal, még így is közel vagyunk egymáshoz. Olyan ember vagyok, akinek a barátai voltak a féltve őrzött kincsei. Mindemellett még mindig furcsa volt, hogy míg a barátaim az én koromban boldogan játszottak a napsütésben, engem lefoglalt a dal- és szövegírás. Akkor ez volt az én szórakozásom. Természetesen, volt, hogy fáradt és nyűgös is voltam és ezekben az időkben mindig mentem megnézni az idősebbek előadásait, hisz tanulni akartam és mindig felvillanyozódtam tőlük.
Miután meséltem a szórakozásomról, beszéljünk arról, mi a házi feladatom. Az elnök megkért, hogy adjak a kezébe hetente egy dalt. Már a gyakornoki 6 év alatt, így tettem. Igazán szeretem ezt a házit mivel nem szívesem énekelem mások dalait anélkül, hogy hozzá ne adnám a saját gondolataimat. Adaptáltam a dalokat és újraírtam a szövegüket. Ez volt az, ami a legtöbbször elszórakoztatott.
Mi a rosszabb, mint szembenézni a kudarccal? ( ~ 5. rész ~ )
Habár egy nagyon optimista ember vagyok, ideges voltam, ahogy a közlemény napja (melyben megtudtuk melyik tagok lettek kiválasztva) egyre közeledett.
Úgy éreztem nem kapok levegőt, mivel a verseny annyira kiélezett volt. Még egy olyan optimista ember is, mint én, nagyon stresszel ilyenkor. Úgy éreztem magam, mint mikor a koromban a srácoknak hasonló szituációval kell szembenézniük és nagyon feszültek. 'Minden rendben, meg tudod csinálni' - mondogattam magamnak, de úgy tűnt, ezek a szavak nem túl sokat segítenek.
Ennek ellenére abban az időben nem mutattam ki az akkori érzéseimet. Csak játszottam, mintha nem történt volna semmi, vagy még úgy is tettem, mintha közömbös lenne számomra ez az egész.
Az elnök mindig azt mondta nekünk: 'az hogy képes vagy felnőni a célodhoz, teljesen más, mint az, hogy úgy GONDOLOD, hogy képes vagy megcsinálni.'
'Az énekessé válást kis korom óta úgy kezeltem, mint a végső álmomat. Mi van, ha most elrontom? Mi más lehetnék, ha nem kapom meg az esélyt, hogy énekes legyek?' – ezek a gondolatok jártak a fejemben, ebben az időben.
Rengeteget gondolkodtam ezeken a kérdéseken, annyira, hogy nem is tudtam normálisan aludni. Rémálmok üldöztek éjszaka.
Szerencsére aztán egy este fordulóponthoz értem. Viharos éjszaka volt és az eső annyira zuhogott, hogy be kellett csuknom az ablakot, hogy az esőcseppek ne áztassák el a szobámat. Amikor odarohantam az ablakhoz, hogy becsukjam, valami lenyűgöző dolgot vettem észre…
Egy kicsi pók volt, akit épp nagyon lefoglalt a hálója kötögetése… Oly' kicsi volt, de minden erejével küzdött a hatalmas esőcseppek ellen. Épen akarta tartani a hálóját. Annyira ledöbbentett ezt látni, hogy még azt is elfelejtettem, hogy eredetileg be akartam csukni az ablakot. Hosszú percekig meredtem a kis állatra, majd rájöttem, hogy mit kellene csinálnom.
'Ez a kicsike tudja, hogy a viharos éjszakákat mindig napsütéses napok követik, ezért nem adja fel, nem számít hányszor kell megpróbálnia. Annyira VÁGY élni, én pedig arra VÁGYOK a legjobban, hogy énekessé váljak.'
Magamat láttam benne. Annyira vágytam arra, hogy énekes lehessek, mint az a kicsi pók vágyott arra, hogy élhessen. Ha nem tudtam volna elérni, az életem értelmetlenné vált volna.
Ez AZ oka, amiért olyan keményen dolgoztam. VÁGYOK arra, hogy a zenémmel inspiráljam az embereket, VÁGYOK arra, hogy énekes legyek.
Ennyi. Ez az én kívánságom. Ez az életem célja.
Mi a rosszabb, mint szembenézni a kudarccal?
Szerintem a gondolat, hogy feladod a próbálkozást.
Ha öten vagyunk, ragyogunk a legfényesebben ( ~ 6. rész ~ )
Igazán hálás vagyok a csapattársaimnak, akik a BIGBANG nevű banda alatt követnek engem. Nem lennék ilyen hálás és büszke, ha egyedül Taeyang-gal, vagy más híres művészekkel debütáltam volna.
Mindannyian fénylünk a saját módunkon is, de mikor öten együtt vagyunk, tündöklünk a legfényesebben. Mielőtt kitapasztaltam a saját lehetőségeimet, amit ezektől az emberektől tanultam az a kontroll magam felett, és hogy legyek alázatos. Nem csak én, mind így csináljuk, alkalmazkodunk egymáshoz annak érdekében, hogy a BIGBANG legyen a legfényesebben ragyogó csapat. Emellett mi más kellene még, hogy hálás legyek nekik?
Emlékszem egyszer, mikor Japánban koncerteztünk, tönkrement valami és úgy tűnt, nem tudjuk folytatni a show-t. Egyszer csak egyikünk elkezdett beatboxolni, majd mind csatlakoztunk hozzá, s együtt rappeltünk. A hangulat a helyszínen újra felvillanyozódott és innen-onnan hallottuk a fanok sikolyait. Imádták az előadásunkat.
Nem készültünk fel hasonló szituációkra, ám abban a pillanatban, megtaláltuk a hitet egymás szemében és tudtuk, ha együtt koncentrálunk az erőre és a hitre, képesek vagyunk átvergődni bármilyen nehézségen, nem számít, milyen váratlanul ér minket.
A show végén nem mondtunk egymásnak az égvilágon semmit sem, csak megöleltük egymást nagyon, nagyon szorosan.
Egész életünket úgy kell élnünk, mintha még mindig gyakornokok lennénk ( ~ 7. rész ~ )
Igen, mi, a BIGBANG, akik olyan lehengerlő előadásokat nyújtanak a színpadon, személyesen nem vagyunk túl jók a szocializálódásban. Tudom, úgy hangzik, mintha megpróbálnék bocsánatot kérni a viselkedésünkért, de igaz, mivel rengeteg időt töltünk a gyakorlóteremben.
Az összes időnket ott töltjük, így a szociális életünk elég szegényes. Mikor öten, egymásközt vagyunk, hülyéskedünk, fejünket elvesztve nevetünk, bármilyen jelentéktelen dologról legyen szó. Egymás közt hülye fejeket vágunk egymásra, baromkodunk, még talán akkor is nevetünk, ha az egyik tag beállít egy pár furcsa cipővel. Ezzel szemben, ha idegenekkel vagyunk, nem tudjuk, hogyan elegyedjünk beszélgetésbe velük. Igazi "társasági analfabéták" vagyunk.
Szívesebben állok százfős hallgatóság elé, mint beszélgessek valakivel szemtől szemben. Teljesen elpirulok, ha egyedül maradok egy rajongóval beszélgetni. Még Daesung is azt mondja, kell neki egy kis idő, hogy szembe tudjon nézni a rajongóinkkal.
Ha meg kell neveznem a BIGBANG gyenge pontját, azt kell mondanom, hogy nem vagyunk elég szociálisak. Mikor egy idősebb előadóval találkozok, szívem szerint közölném vele, hogy "Senbei, az új albumod nagyon ütős lett!" de ehelyett egy szégyenlős "Szia, hogy vagy?", stb. sikeredik. Úgy érzem, ez a tényező nagyon hiányzik belőlünk.
Ám megígértem magamnak, keményen fogok ezen dolgozni és nem mondogatom "Nem tudom megcsinálni ezt, vagy azt" mondatot. Hiszem, ha elég eltökélt vagyok, képes leszek ezen is átjutni.
Továbbá, mi mind tisztában vagyunk vele, habár kicsit korábban kezdtünk, mint mások és kicsit talán jobban is csináltuk, nem tartanánk itt, ha nem dolgozunk elég keményen a céljainkon.
Mikor még gyakornokok voltunk, muszáj volt mindenre megoldást találnunk, legyen szó arról, mit viseljünk a színpadon, vagy hogyan megyünk a fellépés helyszínére… Mint mások, mi is felzsúfoltuk magunkat egy buszra, mikor szorított az idő, és ha láttuk, hogy van valami, amiben segíthetünk másoknak, mindennél boldogabbak voltunk, hogy a kezünket nyújthattuk nekik.
A mai napig sem változtam ebben. Csak a dolgok és a körülmények változtak. Most van saját tervezőnk, aki kiválasztja a ruhánk a színpadra és hasonlók. Ám csak ezek változtak a környezetünkben, a belső tulajdonságaink mit sem. Tudjuk, hogy áldozatokkal, határozottsággal, keményen dolgozva tovább tudunk haladni. Első helyen végzünk a zenei műsorokban, vagy csak miénk lesz a bónusz díj.
Egész életünket úgy kell élnünk, mintha még mindig gyakornokok lennénk.
Milyen fák lennénk? ( ~ 8. rész ~ )
Az elnökünk egyszer a következő szavakat mondta nekünk: "Öten olyanok vagytok, akár öt különböző fafajta. Te az a fajta vagy, mely gyorsan nő gyönyörűvé, és szemet gyönyörködtető virágokat hoz. T.O.P olyan fa, mely elég erős, hogy kiállja a viszontagságokat, míg Taeyang akkor is erős marad, ha át is ültetik a saját földjéből. Daesung olyan, ami rengeteg gyümölcsöt hoz és Seungri egy kis csemete, ami egyszer egy hatalmas koronájú és erős fává nő majd…" Azt hiszem a leírása nagyon is igaz ránk.
Minden alkalommal, mielőtt színpadra lépünk, azt mondjuk egymásnak, hogy "Hey, játszunk!" Nem csak erről van szó, mert mi valóban nagyon élvezünk a színpadjainkon állni, bár már rengeteg fellépés élményét halmoztuk fel különböző színpadokon állva. Imádjuk, ahogy a "tervezetlen" előadásainkat vihetjük a közönség elé.
Mivel semmit se fixálunk le az előadásunk előtt, előfordul, hogy követünk el jelentéktelen hibákat. És ha ez történik, kiröhögjük egymást. Az emberek úgy gondolhatják, hogy mi tényleg barmok vagyunk, de a lényeg, hogy amit CSINÁLUNK a színpadon, azt igazán élvezzük. Inkább játszunk, mint a merev rutinhoz ragaszkodjunk. A BIGBANG különböző oldalait akarjuk megmutatni, mikor a színpadon vagyunk, s megosztani mindannyitokkal a szórakozást.
Mióta csak debütáltunk, mindig is játszottunk, mivel rengeteg esélyt adtak a különböző show-kban a fellépésre, pl YG 10. Anniversary, stb. És így lehet fejleszteni a színpadi készségeket.
Mit jelent a "BARÁT" szó nekem ( ~ 9. rész ~ )
Apa egyszer azt mondta, "mint embernek, nekünk is rengeteg barátra van szükségünk." Igazából még ezek nélkül a szavak nélkül is, nagyra tartom a barátaimat, hisz millió és egy dolgot tanulhattam, s tanulhatok tőlük.
Valahol a következő meg határozást olvastam a 'F.R.I.E.N.D.S' – re:
F= Face – arc (képesnek kell lennünk leolvasni a másik érzelmeit az arcáról)
R= Recognization – felismerés (fel kell ismernünk a barátaink fontosságát az életünkben)
I= Interaction - együttműködés
E= Equality - egyenlőség
N= Need – szükség (kölcsönösen szükségünk van egymásra)
D= Dependence – függőség (kell egy olyan valaki, akiben megbízhatunk)
Szerintem ez a leírás nagyon is igaz és a kapcsolataimra is eléggé vonatkozik. A barátaim az életem értelme. Különösen boldog vagyok, ha a régi barátaimmal lehetek.
Mikor a "köszönő listát" írom a szóló albumomra, nagyon sok nevet sorolok fel. A rajongóim úgy tartják, hogy rengeteg barátom van. Hmmm, azt hiszem ez így van, mert nagyon könnyen barátkozom, ezért van, hogy annyi barátomnak tartozok köszönettel. Nagyon boldog vagyok, ha valakitől azt hallom, hogy "Kwon Jiyong egy barátja vagyok."
Mindamellett, hogy sok barátom van, Taeyang-nak egy nagyon különleges helye van az életemben. Mikor az emberek a debütünkről szóló dokumentumfilmet nézik, úgy láthatják, hogy Taeyang és én vetélytársak voltunk, de ez nem a teljes igazság, hisz Taeyang különleges barát számomra már hosszú-hosszú ideje.
Mikor durván rá ripakodtam a tagokra, Taeyang volt az, aki mint gyámjuk vigasztalta őket végtelenül kedves szívével. És ha néha nem tudok eleget tenni vezetői teendőimnek különböző okok miatt, ő az, aki gondoskodik ezekről a dolgokról. Biztat, ösztönöz és melegséggel tölt el minden nap. Én pedig csak végig akarok menni ezen az úton együtt, vele, a legvégéig, mivel mindig emlékeztet, hogy ne menjek rossz irányba, mikor a zenei karrierünkre törekszünk.
Ha választanom kellett volna egy embert a helyemre a halálom után, mindenképp Taeyang-ot választottam volna, a barátomat, akinek örökké hálás leszek.
Honnan kapom az inspirációmat? ( ~ 10. rész ~ )
Olyan ember vagyok, aki nem képes nyugton maradni, még vasárnap se pihenek túl sokat. Többek aggódnak emiatt értem, de akármikor szabad vagyok, akkor se bírok nem alkotni. Egy elfoglalt nap után, mikor visszatérek a szobámba, mindig írni akarok valamit, komponálni egy dalt, vagy rajzolni egy képet. Ha ezekre nincs lehetőségem, megnézek egy filmet.
Bárhogy is, azt hiszem nem igazán szeretek pihenni. Másnap, mikor megmutatom az alkotások részeit a tagoknak, melyet előző éjjel alkottam, mindig meglepődve kérdik: "Mikor csináltad ezt?" Nem tudok ellene mit tenni. Bármikor, ha alkotni akarok valamit, egyfajtaképp megőrülök. Bármit látok, a zenei alkotásra asszociálok, legyen az film, könyv, vagy bármi más lényegtelen dolog, amivel az életemben találkozok. És ha hirtelen ihletet kapok, előveszem a jegyzetfüzetem és mindent leírok. Noha boldog vagyok, hogy a színpadon rappelhetek, de ami igazán mozgat az az, hogy elénekelhetem azokat a dalokat, amiket saját magam szereztem.
Az átváltozás folyamata, amit olvasok/átélek a zenén keresztül, igazán lenyűgöző. 13 éves korom óta imádom. Látok embereket, akik dolgoznak olyan keményen, mint én, de nincs esélyük tündökölni a színpadon. Olyanokról is tudok, akik egy kis időre ragyoghattak, de hamar eltűntek, mint ahogy a vízgőz elpárolog, mikor kisüt a nap. Ezért ragadok meg minden lehetőséget, ami nekem adatott. Minden egyes lehetőséget meg akarok ragadni. És tudom, ezt nem csak én gondolom így, már számolni sem tudom, hányszor fordult elő és hallom most is, ahogy valaki zenél a szobájában és mások lépéseket gyakorolnak a próbateremben. Ez mind nem kötelező nekünk, de imádjuk.
A divat számomra ( ~ 11. rész ~ )
Kiskorom óta benne vagyok a divatban. Még emlékszem, mikor kicsi voltam, alig vártam a következő hétvégét, hogy anyukámmal és a nővéremmel vásárolni mehessek. Szerintem a boltok olyanok, mint a múzeumok, melyek művészek műveit mutatja be. Talán ezért is szeretek különlegesebben öltözködni, mivel így én is alkothatok velük valamit.
Mikor egy-egy műsor vezetői megkérdeznek, mit is szerettem a legjobban kicsiként, a válaszom mindig meglepi őket, mivel olyanra számítanak, mint kisautó, vagy játékfigurák, de én azt mondom, hogy "a divatot." Ez úgy hangzik számukra, mintha azt mondanám, hogy egy Mona Lisa képet akarok, mikor azt válaszolom, hogy csak valami olyat akartam, mely kombinálja az álmot és a valóságot.
Mert nem igazán követek semmilyen trendet, s nem érdekel, mit gondolnak mások a viseletemről, néha ráfázok, és újra rá kell ébrednem, hogy felelős vagyok minden tettemért, mivel sztár vagyok, akire sok ember figyelme irányul.
Egyszer egy "I LOVE SEX" feliratú pólót viseltem és sokak kritizáltak érte. Csak azért választottam, mert a kedvenc tervezőm, John Galliano munkája volt. Úgy hangzik, mintha mentséget keresnék, mert nem voltunk tudatában a ruhákra nyomtatott szavakkal. Igazán sajnálom, hogy elkövettem ezt a hibát.
Mit jelentenek számomra a tetoválásaim? ( ~ 12. rész ~ )
A "Lies"-nak, melyet 2007-ben adtunk ki, nagyon jó volt a fogadtatása, és hasonlóan járt a "Haru Haru" is a rákövetkező évben. Habár utána plágiummal meggyanúsítottak minket, miszerint Free Tempo, egy japán énekes dalát másoltuk le. Még maga az énekes is elismerte nekünk és kijelentette, hogy nem loptuk el a dalát. Noha az eset hamar elcsitult, még össze voltam zavarodva az akkori tetteim miatt.
Ekkor egy mondat bukkant fel a gondolataimban, mint ez: 'Too fast to live, too young to die' (Ezt a mondatot a Sex Pistols mondta, mikor egy tag megpróbálta a legendás basszusgitáros, Sid Vicious szerepét felvenni a filmben)
Az emberek sokféle értelmezést találtak erre a mondatra, de számomra ezt jelenti:
"Nem számít, mennyi akadályt kell leküzdenem, ez a pillanat túl korai ahhoz, hogy feladjam." Szerintem ez a helyes hozzáállás, amit alkalmaznom kell azokra az időkre, mikor sok nehézséggel kell megbirkóznom.
Általában sokat merengek, mikor egy albumot készítek elő. Miután sokszor elgondolkodtam az élet értelmén, úgy döntöttem, megcsináltatom a 'Vita Dolce' feliratot a jobb alkalomra. Az eredeti mondat, 'Dolce Vita', mely azt jelenti, hogy történjen bármikor bármi, boldog életet kell, hogy élj, de én megcseréltem 'Vita Dolce-ra,' ezzel 'egy boldog élet' jelentést tulajdonítva neki. A bal alkalomra pedig felvarrattam a 'Moderato' szöveget, mivel emlékeztetnem kell magamat, hogy ne fussak túl gyorsan az életemben, nem árt inkább, ha magam mellé is pillantok egy nem túl gyors sebességgel haladva.
Amit a "szabadság" jelent nekem ( ~ 13. rész ~ )
Rengeteget gondolkodtam a "szabadság" jelentésén miután előadó lettem.
Több ember figyel rám, mit csinálok most, mint azelőtt. Visszatekintve úgy gondolom, boldog voltam, mint "szabad" ember, de most nagyon fáradt voltam, mert úgy éreztem megfosztottak ettől.
Néha vannak olyan gondolataim, mint "olyan jó lenne, ha szabadon cseveghetnék a barátaimmal bármilyen témáról, amiről akarunk," vagy elmenni, randizni szeretett barátnőmmel. Az is jó lenne, ha megtudnám, milyen egy mélyebb és hosszabb párkapcsolat, vagy megízlelhetném, milyen fájdalmas egy igazi, lélegzetelállító kapcsolatban lenni… Ezek mind inspirációt adnának jobb dalokhoz és szövegekhez, nem de?
Viszont nincs esélyem kipróbálni ezeket a dolgokat. Mégis úgy gondolom, hogy még mindig többet nyertem, mint vesztettem azzal, hogy életre szóló karrierem mellett döntöttem.
Valójában, ezt titokban akartam tartani, de rendben, elmondom nektek. Időről időre besurranok a vidámparkba szórakozni. Annak érdekében, hogy elrejtsem az igazi kilétemet, különböző maszkokat viselek, vagy valamilyen állatjelmezbe bújok. Nem csinálok mást, csak nagyon csendben odamegyek, s megpróbálom megijeszteni az embereket hozzájuk érve, vagy rájuk kiabálva hirtelen. Így veszel ki egy kis szabadságot és miután így játszottam, mindig úgy érzem, hogy megszabadultam egy kis stressztől.
Miért nem tartok a kudarctól? ( ~ 14. rész ~ )
- Mert fiatalok vagyunk, magától értetődik, hogy szembe kell néznünk a kudarc hozta fájdalommal -
Szerintem egy igazán mázlista srác vagyok. Az én koromban az emberek amiatt aggódnak, hogyan nézzenek szembe a szüleik által felállított elvárásokkal, míg nekem csak a céljaim elérésére kellett összpontosítanom, bármik is voltak, mert a szüleim támogattak. Nem kellett olyat csinálnom, amit ők akartak, engedték, had döntsek a saját életemmel kapcsolatban.
Szerencsés vagyok, mert bár nem szenteltem túl sok figyelmet az iskolai tanulmányaimra, végig jó eredménnyel tudtam teljesíteni. Fiatal voltam, mikor meghívást kaptam a YG Entertaiment-be, hogy legyek egy a gyakornokaik közül. Még rengeteg tehetséges és segítőkész emberrel is találkoztam, noha alig voltam pár éves. És igen, mind közül a legfontosabb, hogy találkoztam az igazgatónkkal, Mr. Yang Geun Sok-kal. Most persze néhányan úgy gondolhatják, hogy "Oppsss, én tényleg ki nem állhatom Kwon Jiyong-ot, aki olyan arrogánsan beszél ezekről, na meg ezzel a hozzáállással…"
Viszont az életem a következőképpen folyt: 13 évesen kezdődött, hogy nagyon korán kellett suliba mennem, majd iskola után a gyakornoki edzéseken vettem részt. Persze, nem tudtam rendes ételt enni, nem is beszélve arról, hogy nem tudtam minden nap eleget sem aludni.
Csak egy tinédzser voltam, aki alig múlt 20, de napi 2-3 órát aludt a kemény munkatempó miatt. Rengeteg dalt írtam, de belőle rengeteg a szemetes kosárban is végezte. Mindig azon gondolkozok, "valójában, melyikek lesznek népszerűek?" Tényleg nem tudom, ezért is vagyok stresszes majdnem minden nap.
Habár néha úgy érzem az élet nem fair, de még mindig úgy hiszem, hogy amit learatok, azt én is vetettem el. Csak meg kell hallgatnom az idősebb énekeseket, akik saját maguk éltek meg fájdalmas pillanatokat a múltban. Rain például egyszer elmesélte, hogy a gyűrűt, melyet visel, elhunyt édesanyja hagyott rá, s a színpadon állva így adózik neki. Elszomorított ezt hallani.
Egy másik alkalommal, mikor a zenész, Cho Somi épp egy amerikai turnén volt, híreket kapott, miszerint az édesapja elhunyt. Nem más közölte vele ezt a rossz hírt, mint az édesanyja, aki azt is elmondta, hogy az apja akarta, hogy fejezze be a turnét, ahelyett, hogy rögtön visszatér Koreába. Ezért az utolsó koncerten azt énekelte, hogy "Oh, az én kedves apukám" az ő emlékére.
Hiszem, hogy a fájdalom rákényszeríthet arra, amit tennünk kell.
Nem csak olyan dolgokat, melyek a határainkon belül vannak, nem számít, hogy "szerelemről, tanulásról," vagy az "álom eléréséről" van szó.
Amitől igazán félnünk kell az nem a kudarc, de a szív a kudarctól való félelem miatt hosszú ideig nem elég bátor vállalni a kockázatot és szembenézni a kihívásokkal. Ha emberek titkon sírnak, mert kudarcokkal kell szembenéznie, szeretném azt mondani, hogy kövessék ezeket a szavakat,
'Nem baj, ha most hibázunk, mivel még olyan fiatalok vagyunk.'
Egy tervező szemében G-Dragon… ( ~ 15. rész ~ )
- … egy született fashionista -
Így vélem, mert tele van magabiztossággal, elfogadja minden fajtáját a divatnak, amit akar, azt kipróbálja. Ötvözi a saját kreativitásával, előrukkol egy márkával, egy újfajta divattal, mely csak is tőle függ.
Habár ránéz csak EGY tárgyra, tíz különböző nézőponttal hozakodik elő. Igazán megdöbbent a kreativitása, például, mikor megmutatok másoknak egy ruhát, csak azt mondják, hogy 'Oh, ez valóban szép!' Eközben G-Dragon elkezd majd arról beszélni, hogy milyen alkalmakon kéne viselnie, annak érdekében, hogy a darabok és ő a legfényesebben mutassanak a színpadon. Nem számít, mennyire átlagos dolgokról legyen is szó, mindig megtalálja a módját, hogy különlegessé tegye. Meggyőződésem, hogy már ezzel a képességgel született.
Ha olyat lát, ami egyáltalán nem tetszik neki, kerek-perec közli, hogy 'Nem szeretem' vagy 'Kérlek, ne csináld ezt velem!' Ez az, amin a megjelenése alapszik.
Azonban, talán mert ő a vezető, gyakrabban előfordul, hogy meg kell győznie a társait, hogy kövessék őt, a felvetődhető elégedetlenség helyett.
Nem számít, mit csinál, a célját tisztán látja. Ezért tud nagyon gyorsan tanulni és fejlődni. Még ha épp csak beszélgetünk is, mit kéne viselniük, ő az egész megjelenését ki fogja találni, hogy is akar éppen kinézni. Tudja, milyen érzést szeretne kelteni a viselt ruhákkal, és tudja, hogy vitelezze ki ezt. Hallottam egyszer, hogy az edzőjével arról beszélget, hogy fejleszteni akarja a felsőtestét, hogy jól álljanak rajta a ruhák. Talán úgy gondolod, csak azért tudja ezt megcsinálni, mert tehetséges, de számomra egy olyan személy, aki nagyon keményen dolgozik, hogy elérje, amit akar.
- Ji Eun, tervező
Egy énektanár szemében G-Dragon… ( ~ 16. rész ~ )
- GD egy ének tanárnak: Tanár úr, nem hiszem, hogy ezt így kéne csinálni… -
Alapvető, hogy a zeneiparban az énekesek R&B-t és érzelmes dalokat énekelnek, így a gyakorlásaikkor is ezekre fókuszálnak. Így volt ez a BIGBANG debütje előtt és így van most is.
Egy nap GD hosszas fontolgatás után a következőket mondta nekem: "Nem hiszem, hogy érzelgős dalokat kéne énekelnünk, mert szerintem nem igazán illik ahhoz, amire most szükségünk van. Szerintem meg kell változtatnunk azt, amire összpontosítunk a próbáink alatt." Eléggé meglepődtem ezt a megjegyzést egy gyakornoktól hallva, de egyet értettem vele.
Habár a beosztásuk valóban rettentően szoros volt, GD mindig szorított időt a dalírásra. Én komolyan úgy gondolom, hogy "Woo, milyen lenyűgöző gyerek!" És mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy "Nagyon jónak kell lennem mindenben, hogy magam taníthassam meg mindenre" Jiyong-ah, csak annyit kérek, hogy egy kicsit pihenj is…
A showbizniszben legendás fashionistának mondták, állandóan azon dolgozott, milyen albumot szeretne majd a jövőben kiadni. Én is tudom, Jiyong is tudja, hogy mindenki sok elvárást állít vele szemben és biztosan rengeteg nyomás nehezedik rá!
Őszintén hiszem, hogy túl fogja élni saját elkötelezettségét a zene iránt és "soha nem adom fel" szellemével üldözi továbbra is álmait.
YG Fans Community személyzete szerint G-Dragon… + G-Dragon saját utószava a részéhez ( ~ 17. rész ~ )
Mostanában a BIGBANG tagjainak beosztása igen hektikus, viszont lényegtelen, milyen dolgot szerveznek be nekik, mindig azt mondják, hogy "rendben, teszünk egy próbát." Szívesen megmondanám már nekik, hogy "hey, srácok, lenyűgözőek vagytok" és azt akarom, hogy tudják, nem akarjuk, hogy a szeretetünkért fáradozzanak, hisz így is nagyon imádjuk őket.
Néhány szituációban nem könnyű feladat javaslatot tenni nekik, hogy próbáljanak ki új dolgokat, legtöbbször csak csendben maradunk. Mindazonáltal, GD mindig meghallgatja, ha történik velünk valami és megkérdezi, hogy min ügyködünk éppen. Ő a mi "all-rounded leaderünk" és "Kwon professional-unk." Bármikor, ha velünk van, mindig képes felvidítani a tagokat és a hatása alá vonni minket. Nem érezzük, hogy dolgoznánk, de nagyon élvezzük, amit csinálunk.
Jiyong igazán tökéletes, mikor dolgozik. A hatása alá tudja vonni azokat az embereket, akikkel dolgozik. A munkánk eredménye jobb, ha vele dolgozunk. Habár időről időre más véleményen vagyunk, a vezetésével kiválasztjuk a jó utat. Mindig köszönetet akarok mondani neki azért, amit tesz.
- YG Fans Community személyzetétől
Utószó GD-től, melyet az ő Shout To The World részéhez írt
Annak érdekében, hogy elérjem az álmaim, kihívások elé állítom magam. Habár ez a folyamat nehéz, de igazán megéri. A könnyek, melyeket a mai napig is ejtek, mind a sikereim alapjait képzik.
Olyan emberré akarok válni, aki csodákat hoz létre és karizmatikus.
Számomra a legnagyobb boldogság: örökké a színpadon állni és megmutatni, amim van.
Hogyan látják a többiek Seungri-t? [ ~ 16. rész ~ ]
GD véleménye Daesung-ról: Daesung olyan, mint egy kávéfőző. Meg tudja változtatni a hangját a különböző műfajú dalok függvényében. Képes mélyen énekelni szomorú daloknál, de energetikus és menő, ha 'Trot'-ot énekel. Tehetséges énekes.
GD véleménye Seungri-ről: Habár olyan mintha csak az öcsénk lenne, nagyon férfias tud lenni a színpadon. Kigondolta, mit kéne csinálnia a 'Strong Baby' alatt a színpadon és saját maga ki is dolgozta. Ő a mi szorgalmas maknae-nk.
Egyre nagyobbak leszünk, mint minden nap. Taeyang és én, mindketten egyetértünk abban, hogy nem tudnánk elképzelni, hogy csak ketten debütáltunk volna, ahogy az legelőször volt.
Nagyon hálás vagyok amiért megalapíthattam a bandát ezzel a 4 sráccal. Még akkor is, ha lett volna lehetőségem híres énekesekkel alapítani egy csapatot, nem lennék olyan boldog és hálás, mint most.
Vissza azokra a napokra, mikor gyakornok voltam… ( ~ 2. rész ~ )
Bármit csinálok, arra koncentrálok. Keményen játszok, ha a barátaimmal vagyok, és egész szívemmel dolgozok, ha a karrieremre kell koncentrálnom. Olyan ember vagyok, aki még az alvást is feláldozza, hogy befejezze a feladatait, ha kell, és igen, ez az a személy, aki itt áll előtted.
Biztosan hallottad már, hogy goromba és közömbös vagyok másokkal és az érzéseikkel, de úgy hiszem, csak azért alkotnak ilyen véleményt rólam, mert utálom az olyan embereket, akik felelőtlenek és nem tesznek meg mindent, amit kell. Nem számít ki vagy, egyenesen az arcodban mondom a gondolataimat, ha nem értek egyet azzal, amit csinálsz. Ez az oka annak, hogy mindig mély benyomást hagyok másokban.
A válaszom az 'énekessé válás'-ra mindig is az 'álom karrierem' volt kiskorom óta. Ez távolinak tűnhet egy kis gyereknek, aki alig 10 évesen kezdett el gyakorolni, de soha sem tudtam elképzelni más karriert, ami érdekelt volna. A zene a levegőm, amit belélegzek, ami megpendíti szívem húrjait. Imádok a színpadon lenni, ami lehetővé teszi számomra, hogy megmutassam, mit kaptam. Ez az oka annak, hogy nem tudom elképzelni, mi lennék, ha nem lehetnék énekes.
Eredetileg hat ember versenyzett azért, hogy a 'BIGBANG' név alatt debütálhasson. A gyakornoki napok alatt nem tudtuk hányunkat választanak ki végleges tagnak, szóval csak annyit tudtam csinálni, hogy megmutattam mindent, amire képes vagyok, hogy én vagyok a legképzettebb.
Az elnökünk szemében, semmit sem jelentett, hogy 6 éve voltunk gyakornokok (addigra már 6 éve gyakornokoskodtam) vagy 60, ha nincs meg bennünk a képesség, amivel képesek lennénk jeleskedni ebben az iparágban, ő inkább senkit sem enged debütálni. Ezért Taeyang-nak és nekem nagyon stresszes életünk volt az idő ezen szakaszán. Röviden az, hogy hosszú ideje már gyakornok voltam, nem adott semmilyen előnyt a többiekkel szemben.
Ez időben minden nap különböző dolgokat gyakoroltunk, mint a tánc, az ének, két idegennyelv, stb… A tinédzserek a mi korunkban élvezik a fiatalkorukat az iskolában. A barátaikkal lógnak, buzgón memorizálják az angol szótárat a vizsgáikra. Mit csináltunk mi? Beragadtunk a rosszul szellőző alaksorba és gyakoroltunk, gyakoroltunk és gyakoroltunk.
Az embert a mi korunkban idegesíti, ha az anyukája megmondja neki, 'Hé, ne felejtsd el a reggelit!' Mi csak attól tartottunk, hogy mikor anyukáink egyszer a héten meglátogattak minket, kimerültnek láttak az összes próba után. Csak a könnyeiket itathattuk fel, miután visszatértek. Mi soha nem fordulhattunk vissza, ha egyszer már ezt az utat választottuk.
'Miért voltam olyan szigorú a társaimmal ezekben a napokban…' ( ~ 3. rész ~ )
'Nem hiszem, hogy sikeres lehetnél, ha hagyod a dolgokat a saját medrükben. Még ha többször is próbálkozol, mindig elbuksz.' 'Oké, értem, félsz a fájdalomtól, ezért nem próbálsz meg még mindent. Szerintem meg kéne próbálnod igazán pörögnöd, mikor táncolsz. Ez olyan, mint mikor nem akarsz valamit megcsinálni, csak mert félsz, hogy megsérülsz.' 'Biztos vagy benne, hogy a legjobbat tudod mutatni holnap, mikor szembe nézel az értékeléssel? Tényleg ilyen hétalvó vagy?'
Ezeket a mondatokat hallod, mikor a debütünkről készült dokumentációt nézed. Azt mondják nagyon szigorú voltam a tagokkal, ezért is szólítottak 'agresszív Kwon Jiyong', 'kőszívű Kwon Jiyong'-nak ez után.
2006 júniusában kaptunk egy esélyt egy fellépésre SE7EN koncertjén. Attól függően milyen jól alakítunk, választott az elnök, hogy kik maradhatnak közölünk. Ezért eltökéltük, hogy megmutatunk mindent, amit tanultunk és összegyűjtöttünk erre a kivételes esélyre. Még SE7EN hyung is nagyon aggódott értünk.
A próba végül elkezdődött és nagyon összpontosítottunk, hogy minden részletet olyan jól előkészítsünk, ahogy akartunk. Mindemellett Youngbae komolyan megsérült, mikor egy flip-et csinált, nem csak elájult a helyszínen, a keze is csúnyán vérzett. Nagyon aggódtunk a sebei miatt, valamint, vajon mennyi dolog fog különbözni, mint ahogy mi elterveztük.
Örültem, hogy Youngbae elviselve a fájdalmat, még vigasztalt minket: 'Megvagyok.' Nem volt afelől kétség, hogy abban a pillanatban is mennyire fájt neki, de eltökélte, hogy befejezi a feladatot velünk. Mindannyiunkat megerősített és zökkenőmentesen befejeztük a próbát.
Viszont miután befejeztük a próbát, rögtön leültem komolyan elbeszélgetni a tagokkal. 'Miért éreztétek úgy, hogy "összedőlt a világ," mikor láttátok, hogy Youngbae-nak fáj a keze? Mi van, ha ez az élő adás közepén történik? Kíváncsi vagyok, mi a baj mindanyiótokkal…"
Tudom, hogy toleránsabbnak kellett volna velük lennem, viszont abban a pillanatban végig az a gondolat járt a fejemben, hogy 'Tényleg nem akarom egyiküket sem elveszteni a csapatból.'
Milyen ember is vagyok én? ( ~ 4. rész ~ )
Különböző meghallgatásokon vettem részt anyukámmal, mikor még gyerek voltam. Megadták az esélyt, hogy a YGE gyakornoka legyek, miután az elnök látta a szereplésemet az idősebb Roora MV-jében. Kihasználtam ezt a fajta meghallgatást, s nem jöttem zavarba, mikor szembenéztem családom idősebb tagjaival. Úgy gondolták egy csíntalan gyerek vagyok, de én csak azt csináltam, amit akartam. Imádtam fellépni emberek tömege előtt és a szüleim tettekkel támogattak benne.
Úgy gondolom, az az ember vagyok, aki 100%-ig optimista, a pesszimizmus halvány nyomát se találod bennem. Még ha hibázok is, legközelebb keményebben próbálkozok. Nem fogom elveszíteni a szívemet olyan dolgokkal, amiket szeretek.
Imádok sok időt tölteni a barátaimmal. Habár nem tartok fenn közeli kapcsolatot sok barátommal, még így is közel vagyunk egymáshoz. Olyan ember vagyok, akinek a barátai voltak a féltve őrzött kincsei. Mindemellett még mindig furcsa volt, hogy míg a barátaim az én koromban boldogan játszottak a napsütésben, engem lefoglalt a dal- és szövegírás. Akkor ez volt az én szórakozásom. Természetesen, volt, hogy fáradt és nyűgös is voltam és ezekben az időkben mindig mentem megnézni az idősebbek előadásait, hisz tanulni akartam és mindig felvillanyozódtam tőlük.
Miután meséltem a szórakozásomról, beszéljünk arról, mi a házi feladatom. Az elnök megkért, hogy adjak a kezébe hetente egy dalt. Már a gyakornoki 6 év alatt, így tettem. Igazán szeretem ezt a házit mivel nem szívesem énekelem mások dalait anélkül, hogy hozzá ne adnám a saját gondolataimat. Adaptáltam a dalokat és újraírtam a szövegüket. Ez volt az, ami a legtöbbször elszórakoztatott.
Mi a rosszabb, mint szembenézni a kudarccal? ( ~ 5. rész ~ )
Habár egy nagyon optimista ember vagyok, ideges voltam, ahogy a közlemény napja (melyben megtudtuk melyik tagok lettek kiválasztva) egyre közeledett.
Úgy éreztem nem kapok levegőt, mivel a verseny annyira kiélezett volt. Még egy olyan optimista ember is, mint én, nagyon stresszel ilyenkor. Úgy éreztem magam, mint mikor a koromban a srácoknak hasonló szituációval kell szembenézniük és nagyon feszültek. 'Minden rendben, meg tudod csinálni' - mondogattam magamnak, de úgy tűnt, ezek a szavak nem túl sokat segítenek.
Ennek ellenére abban az időben nem mutattam ki az akkori érzéseimet. Csak játszottam, mintha nem történt volna semmi, vagy még úgy is tettem, mintha közömbös lenne számomra ez az egész.
Az elnök mindig azt mondta nekünk: 'az hogy képes vagy felnőni a célodhoz, teljesen más, mint az, hogy úgy GONDOLOD, hogy képes vagy megcsinálni.'
'Az énekessé válást kis korom óta úgy kezeltem, mint a végső álmomat. Mi van, ha most elrontom? Mi más lehetnék, ha nem kapom meg az esélyt, hogy énekes legyek?' – ezek a gondolatok jártak a fejemben, ebben az időben.
Rengeteget gondolkodtam ezeken a kérdéseken, annyira, hogy nem is tudtam normálisan aludni. Rémálmok üldöztek éjszaka.
Szerencsére aztán egy este fordulóponthoz értem. Viharos éjszaka volt és az eső annyira zuhogott, hogy be kellett csuknom az ablakot, hogy az esőcseppek ne áztassák el a szobámat. Amikor odarohantam az ablakhoz, hogy becsukjam, valami lenyűgöző dolgot vettem észre…
Egy kicsi pók volt, akit épp nagyon lefoglalt a hálója kötögetése… Oly' kicsi volt, de minden erejével küzdött a hatalmas esőcseppek ellen. Épen akarta tartani a hálóját. Annyira ledöbbentett ezt látni, hogy még azt is elfelejtettem, hogy eredetileg be akartam csukni az ablakot. Hosszú percekig meredtem a kis állatra, majd rájöttem, hogy mit kellene csinálnom.
'Ez a kicsike tudja, hogy a viharos éjszakákat mindig napsütéses napok követik, ezért nem adja fel, nem számít hányszor kell megpróbálnia. Annyira VÁGY élni, én pedig arra VÁGYOK a legjobban, hogy énekessé váljak.'
Magamat láttam benne. Annyira vágytam arra, hogy énekes lehessek, mint az a kicsi pók vágyott arra, hogy élhessen. Ha nem tudtam volna elérni, az életem értelmetlenné vált volna.
Ez AZ oka, amiért olyan keményen dolgoztam. VÁGYOK arra, hogy a zenémmel inspiráljam az embereket, VÁGYOK arra, hogy énekes legyek.
Ennyi. Ez az én kívánságom. Ez az életem célja.
Mi a rosszabb, mint szembenézni a kudarccal?
Szerintem a gondolat, hogy feladod a próbálkozást.
Ha öten vagyunk, ragyogunk a legfényesebben ( ~ 6. rész ~ )
Igazán hálás vagyok a csapattársaimnak, akik a BIGBANG nevű banda alatt követnek engem. Nem lennék ilyen hálás és büszke, ha egyedül Taeyang-gal, vagy más híres művészekkel debütáltam volna.
Mindannyian fénylünk a saját módunkon is, de mikor öten együtt vagyunk, tündöklünk a legfényesebben. Mielőtt kitapasztaltam a saját lehetőségeimet, amit ezektől az emberektől tanultam az a kontroll magam felett, és hogy legyek alázatos. Nem csak én, mind így csináljuk, alkalmazkodunk egymáshoz annak érdekében, hogy a BIGBANG legyen a legfényesebben ragyogó csapat. Emellett mi más kellene még, hogy hálás legyek nekik?
Emlékszem egyszer, mikor Japánban koncerteztünk, tönkrement valami és úgy tűnt, nem tudjuk folytatni a show-t. Egyszer csak egyikünk elkezdett beatboxolni, majd mind csatlakoztunk hozzá, s együtt rappeltünk. A hangulat a helyszínen újra felvillanyozódott és innen-onnan hallottuk a fanok sikolyait. Imádták az előadásunkat.
Nem készültünk fel hasonló szituációkra, ám abban a pillanatban, megtaláltuk a hitet egymás szemében és tudtuk, ha együtt koncentrálunk az erőre és a hitre, képesek vagyunk átvergődni bármilyen nehézségen, nem számít, milyen váratlanul ér minket.
A show végén nem mondtunk egymásnak az égvilágon semmit sem, csak megöleltük egymást nagyon, nagyon szorosan.
Egész életünket úgy kell élnünk, mintha még mindig gyakornokok lennénk ( ~ 7. rész ~ )
Igen, mi, a BIGBANG, akik olyan lehengerlő előadásokat nyújtanak a színpadon, személyesen nem vagyunk túl jók a szocializálódásban. Tudom, úgy hangzik, mintha megpróbálnék bocsánatot kérni a viselkedésünkért, de igaz, mivel rengeteg időt töltünk a gyakorlóteremben.
Az összes időnket ott töltjük, így a szociális életünk elég szegényes. Mikor öten, egymásközt vagyunk, hülyéskedünk, fejünket elvesztve nevetünk, bármilyen jelentéktelen dologról legyen szó. Egymás közt hülye fejeket vágunk egymásra, baromkodunk, még talán akkor is nevetünk, ha az egyik tag beállít egy pár furcsa cipővel. Ezzel szemben, ha idegenekkel vagyunk, nem tudjuk, hogyan elegyedjünk beszélgetésbe velük. Igazi "társasági analfabéták" vagyunk.
Szívesebben állok százfős hallgatóság elé, mint beszélgessek valakivel szemtől szemben. Teljesen elpirulok, ha egyedül maradok egy rajongóval beszélgetni. Még Daesung is azt mondja, kell neki egy kis idő, hogy szembe tudjon nézni a rajongóinkkal.
Ha meg kell neveznem a BIGBANG gyenge pontját, azt kell mondanom, hogy nem vagyunk elég szociálisak. Mikor egy idősebb előadóval találkozok, szívem szerint közölném vele, hogy "Senbei, az új albumod nagyon ütős lett!" de ehelyett egy szégyenlős "Szia, hogy vagy?", stb. sikeredik. Úgy érzem, ez a tényező nagyon hiányzik belőlünk.
Ám megígértem magamnak, keményen fogok ezen dolgozni és nem mondogatom "Nem tudom megcsinálni ezt, vagy azt" mondatot. Hiszem, ha elég eltökélt vagyok, képes leszek ezen is átjutni.
Továbbá, mi mind tisztában vagyunk vele, habár kicsit korábban kezdtünk, mint mások és kicsit talán jobban is csináltuk, nem tartanánk itt, ha nem dolgozunk elég keményen a céljainkon.
Mikor még gyakornokok voltunk, muszáj volt mindenre megoldást találnunk, legyen szó arról, mit viseljünk a színpadon, vagy hogyan megyünk a fellépés helyszínére… Mint mások, mi is felzsúfoltuk magunkat egy buszra, mikor szorított az idő, és ha láttuk, hogy van valami, amiben segíthetünk másoknak, mindennél boldogabbak voltunk, hogy a kezünket nyújthattuk nekik.
A mai napig sem változtam ebben. Csak a dolgok és a körülmények változtak. Most van saját tervezőnk, aki kiválasztja a ruhánk a színpadra és hasonlók. Ám csak ezek változtak a környezetünkben, a belső tulajdonságaink mit sem. Tudjuk, hogy áldozatokkal, határozottsággal, keményen dolgozva tovább tudunk haladni. Első helyen végzünk a zenei műsorokban, vagy csak miénk lesz a bónusz díj.
Egész életünket úgy kell élnünk, mintha még mindig gyakornokok lennénk.
Milyen fák lennénk? ( ~ 8. rész ~ )
Az elnökünk egyszer a következő szavakat mondta nekünk: "Öten olyanok vagytok, akár öt különböző fafajta. Te az a fajta vagy, mely gyorsan nő gyönyörűvé, és szemet gyönyörködtető virágokat hoz. T.O.P olyan fa, mely elég erős, hogy kiállja a viszontagságokat, míg Taeyang akkor is erős marad, ha át is ültetik a saját földjéből. Daesung olyan, ami rengeteg gyümölcsöt hoz és Seungri egy kis csemete, ami egyszer egy hatalmas koronájú és erős fává nő majd…" Azt hiszem a leírása nagyon is igaz ránk.
Minden alkalommal, mielőtt színpadra lépünk, azt mondjuk egymásnak, hogy "Hey, játszunk!" Nem csak erről van szó, mert mi valóban nagyon élvezünk a színpadjainkon állni, bár már rengeteg fellépés élményét halmoztuk fel különböző színpadokon állva. Imádjuk, ahogy a "tervezetlen" előadásainkat vihetjük a közönség elé.
Mivel semmit se fixálunk le az előadásunk előtt, előfordul, hogy követünk el jelentéktelen hibákat. És ha ez történik, kiröhögjük egymást. Az emberek úgy gondolhatják, hogy mi tényleg barmok vagyunk, de a lényeg, hogy amit CSINÁLUNK a színpadon, azt igazán élvezzük. Inkább játszunk, mint a merev rutinhoz ragaszkodjunk. A BIGBANG különböző oldalait akarjuk megmutatni, mikor a színpadon vagyunk, s megosztani mindannyitokkal a szórakozást.
Mióta csak debütáltunk, mindig is játszottunk, mivel rengeteg esélyt adtak a különböző show-kban a fellépésre, pl YG 10. Anniversary, stb. És így lehet fejleszteni a színpadi készségeket.
Mit jelent a "BARÁT" szó nekem ( ~ 9. rész ~ )
Apa egyszer azt mondta, "mint embernek, nekünk is rengeteg barátra van szükségünk." Igazából még ezek nélkül a szavak nélkül is, nagyra tartom a barátaimat, hisz millió és egy dolgot tanulhattam, s tanulhatok tőlük.
Valahol a következő meg határozást olvastam a 'F.R.I.E.N.D.S' – re:
F= Face – arc (képesnek kell lennünk leolvasni a másik érzelmeit az arcáról)
R= Recognization – felismerés (fel kell ismernünk a barátaink fontosságát az életünkben)
I= Interaction - együttműködés
E= Equality - egyenlőség
N= Need – szükség (kölcsönösen szükségünk van egymásra)
D= Dependence – függőség (kell egy olyan valaki, akiben megbízhatunk)
Szerintem ez a leírás nagyon is igaz és a kapcsolataimra is eléggé vonatkozik. A barátaim az életem értelme. Különösen boldog vagyok, ha a régi barátaimmal lehetek.
Mikor a "köszönő listát" írom a szóló albumomra, nagyon sok nevet sorolok fel. A rajongóim úgy tartják, hogy rengeteg barátom van. Hmmm, azt hiszem ez így van, mert nagyon könnyen barátkozom, ezért van, hogy annyi barátomnak tartozok köszönettel. Nagyon boldog vagyok, ha valakitől azt hallom, hogy "Kwon Jiyong egy barátja vagyok."
Mindamellett, hogy sok barátom van, Taeyang-nak egy nagyon különleges helye van az életemben. Mikor az emberek a debütünkről szóló dokumentumfilmet nézik, úgy láthatják, hogy Taeyang és én vetélytársak voltunk, de ez nem a teljes igazság, hisz Taeyang különleges barát számomra már hosszú-hosszú ideje.
Mikor durván rá ripakodtam a tagokra, Taeyang volt az, aki mint gyámjuk vigasztalta őket végtelenül kedves szívével. És ha néha nem tudok eleget tenni vezetői teendőimnek különböző okok miatt, ő az, aki gondoskodik ezekről a dolgokról. Biztat, ösztönöz és melegséggel tölt el minden nap. Én pedig csak végig akarok menni ezen az úton együtt, vele, a legvégéig, mivel mindig emlékeztet, hogy ne menjek rossz irányba, mikor a zenei karrierünkre törekszünk.
Ha választanom kellett volna egy embert a helyemre a halálom után, mindenképp Taeyang-ot választottam volna, a barátomat, akinek örökké hálás leszek.
Honnan kapom az inspirációmat? ( ~ 10. rész ~ )
Olyan ember vagyok, aki nem képes nyugton maradni, még vasárnap se pihenek túl sokat. Többek aggódnak emiatt értem, de akármikor szabad vagyok, akkor se bírok nem alkotni. Egy elfoglalt nap után, mikor visszatérek a szobámba, mindig írni akarok valamit, komponálni egy dalt, vagy rajzolni egy képet. Ha ezekre nincs lehetőségem, megnézek egy filmet.
Bárhogy is, azt hiszem nem igazán szeretek pihenni. Másnap, mikor megmutatom az alkotások részeit a tagoknak, melyet előző éjjel alkottam, mindig meglepődve kérdik: "Mikor csináltad ezt?" Nem tudok ellene mit tenni. Bármikor, ha alkotni akarok valamit, egyfajtaképp megőrülök. Bármit látok, a zenei alkotásra asszociálok, legyen az film, könyv, vagy bármi más lényegtelen dolog, amivel az életemben találkozok. És ha hirtelen ihletet kapok, előveszem a jegyzetfüzetem és mindent leírok. Noha boldog vagyok, hogy a színpadon rappelhetek, de ami igazán mozgat az az, hogy elénekelhetem azokat a dalokat, amiket saját magam szereztem.
Az átváltozás folyamata, amit olvasok/átélek a zenén keresztül, igazán lenyűgöző. 13 éves korom óta imádom. Látok embereket, akik dolgoznak olyan keményen, mint én, de nincs esélyük tündökölni a színpadon. Olyanokról is tudok, akik egy kis időre ragyoghattak, de hamar eltűntek, mint ahogy a vízgőz elpárolog, mikor kisüt a nap. Ezért ragadok meg minden lehetőséget, ami nekem adatott. Minden egyes lehetőséget meg akarok ragadni. És tudom, ezt nem csak én gondolom így, már számolni sem tudom, hányszor fordult elő és hallom most is, ahogy valaki zenél a szobájában és mások lépéseket gyakorolnak a próbateremben. Ez mind nem kötelező nekünk, de imádjuk.
A divat számomra ( ~ 11. rész ~ )
Kiskorom óta benne vagyok a divatban. Még emlékszem, mikor kicsi voltam, alig vártam a következő hétvégét, hogy anyukámmal és a nővéremmel vásárolni mehessek. Szerintem a boltok olyanok, mint a múzeumok, melyek művészek műveit mutatja be. Talán ezért is szeretek különlegesebben öltözködni, mivel így én is alkothatok velük valamit.
Mikor egy-egy műsor vezetői megkérdeznek, mit is szerettem a legjobban kicsiként, a válaszom mindig meglepi őket, mivel olyanra számítanak, mint kisautó, vagy játékfigurák, de én azt mondom, hogy "a divatot." Ez úgy hangzik számukra, mintha azt mondanám, hogy egy Mona Lisa képet akarok, mikor azt válaszolom, hogy csak valami olyat akartam, mely kombinálja az álmot és a valóságot.
Mert nem igazán követek semmilyen trendet, s nem érdekel, mit gondolnak mások a viseletemről, néha ráfázok, és újra rá kell ébrednem, hogy felelős vagyok minden tettemért, mivel sztár vagyok, akire sok ember figyelme irányul.
Egyszer egy "I LOVE SEX" feliratú pólót viseltem és sokak kritizáltak érte. Csak azért választottam, mert a kedvenc tervezőm, John Galliano munkája volt. Úgy hangzik, mintha mentséget keresnék, mert nem voltunk tudatában a ruhákra nyomtatott szavakkal. Igazán sajnálom, hogy elkövettem ezt a hibát.
Mit jelentenek számomra a tetoválásaim? ( ~ 12. rész ~ )
A "Lies"-nak, melyet 2007-ben adtunk ki, nagyon jó volt a fogadtatása, és hasonlóan járt a "Haru Haru" is a rákövetkező évben. Habár utána plágiummal meggyanúsítottak minket, miszerint Free Tempo, egy japán énekes dalát másoltuk le. Még maga az énekes is elismerte nekünk és kijelentette, hogy nem loptuk el a dalát. Noha az eset hamar elcsitult, még össze voltam zavarodva az akkori tetteim miatt.
Ekkor egy mondat bukkant fel a gondolataimban, mint ez: 'Too fast to live, too young to die' (Ezt a mondatot a Sex Pistols mondta, mikor egy tag megpróbálta a legendás basszusgitáros, Sid Vicious szerepét felvenni a filmben)
Az emberek sokféle értelmezést találtak erre a mondatra, de számomra ezt jelenti:
"Nem számít, mennyi akadályt kell leküzdenem, ez a pillanat túl korai ahhoz, hogy feladjam." Szerintem ez a helyes hozzáállás, amit alkalmaznom kell azokra az időkre, mikor sok nehézséggel kell megbirkóznom.
Általában sokat merengek, mikor egy albumot készítek elő. Miután sokszor elgondolkodtam az élet értelmén, úgy döntöttem, megcsináltatom a 'Vita Dolce' feliratot a jobb alkalomra. Az eredeti mondat, 'Dolce Vita', mely azt jelenti, hogy történjen bármikor bármi, boldog életet kell, hogy élj, de én megcseréltem 'Vita Dolce-ra,' ezzel 'egy boldog élet' jelentést tulajdonítva neki. A bal alkalomra pedig felvarrattam a 'Moderato' szöveget, mivel emlékeztetnem kell magamat, hogy ne fussak túl gyorsan az életemben, nem árt inkább, ha magam mellé is pillantok egy nem túl gyors sebességgel haladva.
Amit a "szabadság" jelent nekem ( ~ 13. rész ~ )
Rengeteget gondolkodtam a "szabadság" jelentésén miután előadó lettem.
Több ember figyel rám, mit csinálok most, mint azelőtt. Visszatekintve úgy gondolom, boldog voltam, mint "szabad" ember, de most nagyon fáradt voltam, mert úgy éreztem megfosztottak ettől.
Néha vannak olyan gondolataim, mint "olyan jó lenne, ha szabadon cseveghetnék a barátaimmal bármilyen témáról, amiről akarunk," vagy elmenni, randizni szeretett barátnőmmel. Az is jó lenne, ha megtudnám, milyen egy mélyebb és hosszabb párkapcsolat, vagy megízlelhetném, milyen fájdalmas egy igazi, lélegzetelállító kapcsolatban lenni… Ezek mind inspirációt adnának jobb dalokhoz és szövegekhez, nem de?
Viszont nincs esélyem kipróbálni ezeket a dolgokat. Mégis úgy gondolom, hogy még mindig többet nyertem, mint vesztettem azzal, hogy életre szóló karrierem mellett döntöttem.
Valójában, ezt titokban akartam tartani, de rendben, elmondom nektek. Időről időre besurranok a vidámparkba szórakozni. Annak érdekében, hogy elrejtsem az igazi kilétemet, különböző maszkokat viselek, vagy valamilyen állatjelmezbe bújok. Nem csinálok mást, csak nagyon csendben odamegyek, s megpróbálom megijeszteni az embereket hozzájuk érve, vagy rájuk kiabálva hirtelen. Így veszel ki egy kis szabadságot és miután így játszottam, mindig úgy érzem, hogy megszabadultam egy kis stressztől.
Miért nem tartok a kudarctól? ( ~ 14. rész ~ )
- Mert fiatalok vagyunk, magától értetődik, hogy szembe kell néznünk a kudarc hozta fájdalommal -
Szerintem egy igazán mázlista srác vagyok. Az én koromban az emberek amiatt aggódnak, hogyan nézzenek szembe a szüleik által felállított elvárásokkal, míg nekem csak a céljaim elérésére kellett összpontosítanom, bármik is voltak, mert a szüleim támogattak. Nem kellett olyat csinálnom, amit ők akartak, engedték, had döntsek a saját életemmel kapcsolatban.
Szerencsés vagyok, mert bár nem szenteltem túl sok figyelmet az iskolai tanulmányaimra, végig jó eredménnyel tudtam teljesíteni. Fiatal voltam, mikor meghívást kaptam a YG Entertaiment-be, hogy legyek egy a gyakornokaik közül. Még rengeteg tehetséges és segítőkész emberrel is találkoztam, noha alig voltam pár éves. És igen, mind közül a legfontosabb, hogy találkoztam az igazgatónkkal, Mr. Yang Geun Sok-kal. Most persze néhányan úgy gondolhatják, hogy "Oppsss, én tényleg ki nem állhatom Kwon Jiyong-ot, aki olyan arrogánsan beszél ezekről, na meg ezzel a hozzáállással…"
Viszont az életem a következőképpen folyt: 13 évesen kezdődött, hogy nagyon korán kellett suliba mennem, majd iskola után a gyakornoki edzéseken vettem részt. Persze, nem tudtam rendes ételt enni, nem is beszélve arról, hogy nem tudtam minden nap eleget sem aludni.
Csak egy tinédzser voltam, aki alig múlt 20, de napi 2-3 órát aludt a kemény munkatempó miatt. Rengeteg dalt írtam, de belőle rengeteg a szemetes kosárban is végezte. Mindig azon gondolkozok, "valójában, melyikek lesznek népszerűek?" Tényleg nem tudom, ezért is vagyok stresszes majdnem minden nap.
Habár néha úgy érzem az élet nem fair, de még mindig úgy hiszem, hogy amit learatok, azt én is vetettem el. Csak meg kell hallgatnom az idősebb énekeseket, akik saját maguk éltek meg fájdalmas pillanatokat a múltban. Rain például egyszer elmesélte, hogy a gyűrűt, melyet visel, elhunyt édesanyja hagyott rá, s a színpadon állva így adózik neki. Elszomorított ezt hallani.
Egy másik alkalommal, mikor a zenész, Cho Somi épp egy amerikai turnén volt, híreket kapott, miszerint az édesapja elhunyt. Nem más közölte vele ezt a rossz hírt, mint az édesanyja, aki azt is elmondta, hogy az apja akarta, hogy fejezze be a turnét, ahelyett, hogy rögtön visszatér Koreába. Ezért az utolsó koncerten azt énekelte, hogy "Oh, az én kedves apukám" az ő emlékére.
Hiszem, hogy a fájdalom rákényszeríthet arra, amit tennünk kell.
Nem csak olyan dolgokat, melyek a határainkon belül vannak, nem számít, hogy "szerelemről, tanulásról," vagy az "álom eléréséről" van szó.
Amitől igazán félnünk kell az nem a kudarc, de a szív a kudarctól való félelem miatt hosszú ideig nem elég bátor vállalni a kockázatot és szembenézni a kihívásokkal. Ha emberek titkon sírnak, mert kudarcokkal kell szembenéznie, szeretném azt mondani, hogy kövessék ezeket a szavakat,
'Nem baj, ha most hibázunk, mivel még olyan fiatalok vagyunk.'
Egy tervező szemében G-Dragon… ( ~ 15. rész ~ )
- … egy született fashionista -
Így vélem, mert tele van magabiztossággal, elfogadja minden fajtáját a divatnak, amit akar, azt kipróbálja. Ötvözi a saját kreativitásával, előrukkol egy márkával, egy újfajta divattal, mely csak is tőle függ.
Habár ránéz csak EGY tárgyra, tíz különböző nézőponttal hozakodik elő. Igazán megdöbbent a kreativitása, például, mikor megmutatok másoknak egy ruhát, csak azt mondják, hogy 'Oh, ez valóban szép!' Eközben G-Dragon elkezd majd arról beszélni, hogy milyen alkalmakon kéne viselnie, annak érdekében, hogy a darabok és ő a legfényesebben mutassanak a színpadon. Nem számít, mennyire átlagos dolgokról legyen is szó, mindig megtalálja a módját, hogy különlegessé tegye. Meggyőződésem, hogy már ezzel a képességgel született.
Ha olyat lát, ami egyáltalán nem tetszik neki, kerek-perec közli, hogy 'Nem szeretem' vagy 'Kérlek, ne csináld ezt velem!' Ez az, amin a megjelenése alapszik.
Azonban, talán mert ő a vezető, gyakrabban előfordul, hogy meg kell győznie a társait, hogy kövessék őt, a felvetődhető elégedetlenség helyett.
Nem számít, mit csinál, a célját tisztán látja. Ezért tud nagyon gyorsan tanulni és fejlődni. Még ha épp csak beszélgetünk is, mit kéne viselniük, ő az egész megjelenését ki fogja találni, hogy is akar éppen kinézni. Tudja, milyen érzést szeretne kelteni a viselt ruhákkal, és tudja, hogy vitelezze ki ezt. Hallottam egyszer, hogy az edzőjével arról beszélget, hogy fejleszteni akarja a felsőtestét, hogy jól álljanak rajta a ruhák. Talán úgy gondolod, csak azért tudja ezt megcsinálni, mert tehetséges, de számomra egy olyan személy, aki nagyon keményen dolgozik, hogy elérje, amit akar.
- Ji Eun, tervező
Egy énektanár szemében G-Dragon… ( ~ 16. rész ~ )
- GD egy ének tanárnak: Tanár úr, nem hiszem, hogy ezt így kéne csinálni… -
Alapvető, hogy a zeneiparban az énekesek R&B-t és érzelmes dalokat énekelnek, így a gyakorlásaikkor is ezekre fókuszálnak. Így volt ez a BIGBANG debütje előtt és így van most is.
Egy nap GD hosszas fontolgatás után a következőket mondta nekem: "Nem hiszem, hogy érzelgős dalokat kéne énekelnünk, mert szerintem nem igazán illik ahhoz, amire most szükségünk van. Szerintem meg kell változtatnunk azt, amire összpontosítunk a próbáink alatt." Eléggé meglepődtem ezt a megjegyzést egy gyakornoktól hallva, de egyet értettem vele.
Habár a beosztásuk valóban rettentően szoros volt, GD mindig szorított időt a dalírásra. Én komolyan úgy gondolom, hogy "Woo, milyen lenyűgöző gyerek!" És mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy "Nagyon jónak kell lennem mindenben, hogy magam taníthassam meg mindenre" Jiyong-ah, csak annyit kérek, hogy egy kicsit pihenj is…
A showbizniszben legendás fashionistának mondták, állandóan azon dolgozott, milyen albumot szeretne majd a jövőben kiadni. Én is tudom, Jiyong is tudja, hogy mindenki sok elvárást állít vele szemben és biztosan rengeteg nyomás nehezedik rá!
Őszintén hiszem, hogy túl fogja élni saját elkötelezettségét a zene iránt és "soha nem adom fel" szellemével üldözi továbbra is álmait.
YG Fans Community személyzete szerint G-Dragon… + G-Dragon saját utószava a részéhez ( ~ 17. rész ~ )
Mostanában a BIGBANG tagjainak beosztása igen hektikus, viszont lényegtelen, milyen dolgot szerveznek be nekik, mindig azt mondják, hogy "rendben, teszünk egy próbát." Szívesen megmondanám már nekik, hogy "hey, srácok, lenyűgözőek vagytok" és azt akarom, hogy tudják, nem akarjuk, hogy a szeretetünkért fáradozzanak, hisz így is nagyon imádjuk őket.
Néhány szituációban nem könnyű feladat javaslatot tenni nekik, hogy próbáljanak ki új dolgokat, legtöbbször csak csendben maradunk. Mindazonáltal, GD mindig meghallgatja, ha történik velünk valami és megkérdezi, hogy min ügyködünk éppen. Ő a mi "all-rounded leaderünk" és "Kwon professional-unk." Bármikor, ha velünk van, mindig képes felvidítani a tagokat és a hatása alá vonni minket. Nem érezzük, hogy dolgoznánk, de nagyon élvezzük, amit csinálunk.
Jiyong igazán tökéletes, mikor dolgozik. A hatása alá tudja vonni azokat az embereket, akikkel dolgozik. A munkánk eredménye jobb, ha vele dolgozunk. Habár időről időre más véleményen vagyunk, a vezetésével kiválasztjuk a jó utat. Mindig köszönetet akarok mondani neki azért, amit tesz.
- YG Fans Community személyzetétől
Utószó GD-től, melyet az ő Shout To The World részéhez írt
Annak érdekében, hogy elérjem az álmaim, kihívások elé állítom magam. Habár ez a folyamat nehéz, de igazán megéri. A könnyek, melyeket a mai napig is ejtek, mind a sikereim alapjait képzik.
Olyan emberré akarok válni, aki csodákat hoz létre és karizmatikus.
Számomra a legnagyobb boldogság: örökké a színpadon állni és megmutatni, amim van.
Fordította: Nonchi (forrás: BIGBANG Hungary fb. oldal)
Admini engedéllyel közzétéve
Admini engedéllyel közzétéve
Kiálts a Világnak: TAEYANG
2. szakasz - Őszinte kemény munkával, az ember bárhol ragyoghat.
"Szóval ugorj... nincs semmi lenyűgöző abban, ha körben járkálsz."
A reményteljes holnap egyetlen előfeltétele a ma, amely eltér a tegnaptól. A reményteljes holnapért még most is keményen dolgozunk. A következő részben sajnálkozás nélkül osztom meg emlékeimet erről az utazásról. Sorsom úgy talált rám, mintha előre elrendelték volna.
Az izgalom felé "Vad út"[ ~ 1. rész ~ ]
A középiskolában, volt egy tanuló az osztályban, aki megőrült a videójátékokért. Nem is volt más szó, ami leírta volna őt. Nemcsak egész este, de az iskola előtt internetkávézókba ment, hogy játszhasson. Ez nem csak egy egyszerű hobby. A tehetségét tekintve, megvoltak a képességei hogy profi gamer legyen. Amikor kiadtak egy új játékot, ő vitte ki először az összes pályát. Ha talált egy hibát, vagy egy bakit, írt egy csaló kódot a játékhoz és megosztotta mindenkivel.
Egy nap, volt alkalmunk beszélgetni. Mivel gyakornok voltam, több napot hiányoztam az iskolából, mint amit benn töltöttem. De azok az idők, mikor chatelhettem a barátaimmal, azok a legszebb emlékek számomra, szóval ezt az alkalmat sosem fogom elfelejteni.
"Hé Te! Mi az álmod?"
Mivel nagyon szerette a játékokat és a családja eléggé tehetős volt, megkérdeztem és vártam, hogy olyan választ kapjak, amely összeegyeztethető a szenvedélyével és az adottságaival.
"Ha? Ömm... Ja, igen. Természetesen, az álmom, hogy nyissak egy internet kávézót! Már csak azért is, hogy tudjak úgy játszani, hogy ne kelljen érte fizetnem."
"Tessék?!!"
Természetesen ez az ő álma volt. Semmi sem jó, sem pedig rossz. De attól még fura volt, milyen hatalmas ambíciója volt, viszont kicsit csalódottnak éreztem magam.
Szívem szerint, azt mondtam volna, hogy "Simán elérheted az álmod! Miért nem gondolsz valami hatalmasabbra és több dologra?"
De nem mondtam ki hangosan mit gondolok. És az esélye tiszteletre méltó és kemény. De ha most lehetőségem volna, hogy valaki aki világelső játékos, törekvés nélkül hatalmas veszélyt jelent.
Amióta komolyan kezdtem el cselekedni, annak érdekében hogy megvalósítsam az álmaim, hogy énekes legyek, az érdeklődésem az iskola felé elveszett. Nem azért, mert nem szerettem az osztálytásaim, a tanárokat, vagy az iskola 'lassú haladása' miatt. A minden éves iskola ismétlődése, céltalanná és értelmetlenné vált, A tanulási módszerek régiek, nem hatékonyak és irracionálisak valamint a rendszer vezetői mind ellenérzést és elégedetlenséget váltott ki bennem.
De amit nem tudtam elviselni, hogy az láttam, hogy néhány osztálytársam együtt dolgozott az iskolában, akik tele voltak ételellel és tétlenek maradtak. A fiatal szemeimnek céltalannak tűnt így elvesztegetni az értékes napokat. Finomat ettek. Amíg a tanáraik le nem szidták őket, rendben voltak. Mindaddig, amíg nem javítottak az osztályzataikon, csak egy kicsit, boldogok voltak. Úgy adták a feleletválasztós kérdésekre a válaszokat, mint amikor az italt választották ki az automatából.
Már rég lemondtam arról a gondolatról, hogy olyan lehetnék mint ők - hogy a stabil és felhőtlen élet boldoggá tehet. Talán egyszer megbánom a döntésem. De eltávolítottam az illúziókat, így hát léptem.
Barátságos, figyelmeztetésekkel teli táblával léptem ki az unalmas, de stabil életemből, és léptem rá a Wild Road-ra, ami fogalmam sem volt merre vezetett. Ezt a döntést nem lehetett volna újra csinálni, mikor meghoztam. Soha többet nem élvezhettem azt az életet mint a barátaim; és nekik sem lesz meg az ami nekem.
Egy nap, viszont váratlanul találkoztam az álmommal, mintha előre el lett volna rendelve.
"A szívem nem hagyja abba a száguldást. Mit tudok tenni?" [ ~ 2. rész ~ ]
Minden embernek van egy emléke, amelyhez ragaszkodik, mint egy film, amelyet tetszés szerint visszajátszhat a fejedben. Akkoriban az életem, a barátaim... az emlékeim azokról az egyszerű napokról homályos foltok voltak, mint az árnyak a vízben. De egy nap történt valami, amire tisztán emlékszem, mint tegnap.
Életem legelső emléke a bátyám szobájában játszódott le. Valószínűleg ez az élmény az oka annak, hogy mostanában szeretek titokban T.O.P hyung szobájába bújni.
A bátyám asztalára helyezett kazettás magnó volt a legértékesebb vagyona. A hat évesen számomra ez egy ajtó volt ahhoz, hogy képletesen beutazzam a világ minden táját. Öt évvel idősebb nálam, ő már az egész világon járt. Öt évvel idősebb, már nagy tapasztalata volt a zenéjének kiválasztásában. Jelenleg musical-t tanul. Kicsi kora óta különleges kapcsolata volt a zenével, minden nap viselte a fülhallgatóját, megrázta a fejét és megütögette a lábát. Ettől még kíváncsibb lettem a zenére, amit hallgatott.
Egy nap titokban kölcsönvettem a bátyám kazettás lejátszóját, miközben ő aludt. Egy pillanatra csak megdermedtem ott, amikor Michael Jackson-t hallgattam, az afroamerikai zene világába vezetve, és a forradalmian új Seo Taiji and Boys felvilágosítást. Annak, aki ebben a korban állítólag gyerekzenét hallgatott, teljesen meghatott és átvett az ütem és az érzés.
Természetesen a bátyámat követtem zenei ízlésem szempontjából. Emlékszem, hogy a napozóágyon meséltek nekem arról, hogyan hallgattak Guns N 'Roses-t vagy Deep Purple zenét a középiskolában az egyetemen tanított hyung-jaik miatt és ez hogyan ébresztette fel a rock and roll és a heavy metal iránti ösztönüket. Asszem velem is ugyanez volt.
Ezt követően gyakran hallgattam zenét egész éjjel, amíg fel nem kelt a nap. Nappal a bátyám kisajátította a kazettás magnót, így csak éjszaka tudtam önállóan tanulni. Nem értettem az angolt, így fogalmam sem volt, mit jelentenek a szövegek. Időnként leírom a rap szövegeket annak alapján, hogy hogyan hangzottak koreaiul, az olvasólámpa fényében, hogy ráénekelhessem a dalokra. Féltem, hogy valaki hallani fog engem vagy a zenét, ezért gyakran a takaróm alá bújtam.
Jelenleg még mindig szeretem az R&B, a Soul, a Pop, a Rock and Roll és a Hip-Hop zenét olyan művészektől, mint Brian Mcknight, R.Kelly... A zene különböző aspektusait tanulmányoztam. Bizonyára több százszor hallgattam többször Stevie Wonder és a Boyz II Men zenéjét, olyannyira, hogy a kazettákat le kellett cserélni.
Akkoriban nem fordult meg a fejemben, hogy énekes leszek. De akkor úgy éreztem, hogy a zenének a DNS-m felét kell tartalmaznia.
"Hyung, szeretnéd kipróbálni, hogy gyerekszínész legyél JinuSean M/V-jében?" [ ~ 3. rész ~ ]
A harmadik osztályban a szüleim elküldtek ideiglenesen a nagynénémhez, hogy ott lakjak, mert túl elfoglaltak voltak és el kellett intézniük néhány dolgot.
Volt egy fiatalabb unokatestvérem, aki előadásokra járt az akadémián. Mivel nem ismertem a környéket, és nem volt szórakoztató egyedül játszani, elmentem vele az óráira. Tíz éves koromban nem voltam igazán jó semmiben és nagyon félénk és befelé forduló voltam. Egyáltalán nem érdekelt a fellépés. A zenehallgatáson és a zongorázáson kívül nem volt más érdeklődésem. Amikor megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azonnal vörös lett az arcom, és csak mondtam, minden véletlenszerű dolgot, ami eszembe jutott, hogy megússzam.
De egy napon valami, amit egy barátom mondott, megváltoztatta az egész életem. Volt egy nagyon jó barátom az akadémiáról. Bár egy évvel fiatalabb volt nálam, hasonló érdeklődésűek voltunk, és személyiségünk jól egyezett. Olyan közel álltunk egymáshoz, mint a vérszerinti testvérek.
"Hyung, miért nem veszel részt a meghallgatáson?"
"Meghallgatás? Milyen meghallgatás?"
"JinuSean-nek. Ismered őket. Igaz, hyung? Szükségük van színészekre, hogy a JinuSean-t gyerekként ábrázolják. Engem Jinu szerepére választottak, de még mindig szükségük van valakire, aki Sean-t alakítja. "
Amikor meghallottam a JinuSean-t, megkérdeztem...
"JinuSean gyerekkorában? Mondj többet."
"Az M/V-jükbe kell. Keresnek valakit, aki gyerekként meg tudja jeleníteni őt."
Ezután véletlenül megkérdezte, nem akarom-e kipróbálni a szerepet. De abban a pillanatban úgy éreztem, mintha felvillanyoznának. Imádtam JinuSean-t! Ennyi idősen már elmerültem a bátyám zenéjében. Már megjegyeztem a dalszövegeiket, rapjüket és koreográfiájukat! Mintha a szerepre készültem volna.
Más osztálytársaim kereskedelmi filmeket és televíziós drámasorozatokat céloztak meg. Nem igazán foglalkoztak a zenével, főleg a hip-hoppal. Nem érdekelte őket sem a tánc, sem a rap.
Ez volt az első alkalom az életemben, amikor elhatároztam, hogy elérem azt, amit igazán el szeretnék érni. Ha továbbra is szégyenlős vagyok, ez a lehetőség nem talál meg újra. Ez volt az a pillanat, amikor egy félelmetes gyermek, akinek fogalma sem volt, mire van szüksége, olyan gyermekké változott, aki mindent belead, hogy képes legyen a szíve felé mutató irányba haladni. Ezt követően teljes hangsúlyt fektettem a meghallgatásra való felkészülésre. Gyakoroltam a mozdulatokat és a rap-et. Annak ellenére, hogy nem hasonlítottunk egymásra, megpróbáltam utánozni Sean hyung arckifejezéseit. Keményen készültem rá, mint a saját szólószínpadomra.
Utána... megkaptam a részt. Nem tudom, hogy ez volt-e a várt eredmény vagy sem. Lehet, hogy másokat is találtak, akik inkább Sean-ra hasonlítottak, de nem lehet könnyű megtalálni Sean másik mini változatát, amely ugyanilyen készségekkel és szenvedéllyel rendelkezik. Visszatekintve arra az időre, már kezdtem elvetni azt a filozófiát, hogy "Szenvedéllyel és elszántsággal nincs semmi, amit nem tehetek." A gyermek, akire senki nem figyelt az akadémián, a félénk és semmiben sem kivételes gyermek... ezen a meghallgatáson újjászületett.
Megérkeztem a díszlethez, tele várakozásokkal. Az M/V forgatás azonban teljesen más világ volt. Számomra, aki kedvelte a zenét, és kielégítve ennek a vágyát, ez volt az első alkalom, hogy megtapasztaltam (bár közvetett módon) a zene létrehozását, mint eszközt e vágy kielégítéseként. Egy kosárlabda meccset nézni, és valójában a pályára lépni a játékhoz két teljesen különböző dolog. Az izzadságtól elázott ruhák, a szívverés, mintha mindjárt kirobbanna a mellkasodból, és a testhőmérséklet olyan magas, hogy megég... nincs ennél valóságosabb.
A ruhám kiválasztása az M/V-hez, a rapper kifejezésének és mozdulatainak bemutatása... Nagyon örültem annak az izgalomnak és örömnek, hogy szórakoztatóvá válok. Bár nem vették fel a hangomat, úgy viselkedtem, mint az énekes, mozgattam a kezemet, a lábamat és az ajkaimat. Abban a pillanatban egy "énekes" nevű lélek lépett a testembe a végtagjaimon és az ajkaimon keresztül.
Ezt megelőzően azt hittem, hogy becsületes és kemény munkával előbb-utóbb eljut az ember az ismeretlen világba. Amikor mások megkérdezték, hogy mi az álmom, udvariasságból azt válaszoltam, hogy "zongorista" vagy "zenetanár". Édesanyám vett nekem egy zongorát, a tehetségem legcsekélyebb jeleivel. Ahogy képességeim apránként javultak, anyám végtelenül új Beyer és Czerny kottákat adott nekem. Az életem olyan volt, mint ezek a zongora tananyagok. Hallgasd meg, mit mondanak a szüleim; jól végzem a feladataim. Olyan volt, mintha lépésről lépésre, szintről szintre másztam volna fel a lépcsőn. Egyszerre két lépés megtétele elképzelhetetlen volt olyan ember számára, aki olyan befelé forduló, mint én.
Ebben a világban azonban van egy alternatív lehetőség a saját világom létrehozására, és nem csak arra, hogy felkapaszkodjak azon a lépcsőn, amelyet valaki nekem biztosított. Megteremthetem a saját utamat, és megnyithatom az ajtót az új világ felé.
Aznap forgattuk az M/V-t, mélyen éreztem a szívverésem hangját. Nem egyszer felejtettem el ezt az érzést, akár mostanáig.
"Yang elnök, ha nem engedi, hogy gyakornok legyek, egy senki maradok!" [ ~ 4. rész ~ ]
Ennek az M/V-nek a forgatása jelentette életemben a második alkalmat, hogy színészkedtem. Ismét megpróbáltam összeszedni a bátorságomat ebben a környezetben. Aznap a YG Entertainment vezérigazgatója, Yang Hyun Suk meglátogatta a díszletet. Mivel ritkán láttam őt, nem tudtam rávenni magam, hogy közvetlenül rá nézzek, amikor valójában a saját szememmel láttam. Ekkor éreztem, hogy a szívem azzal fenyegetőzik, hogy kirepül a bordámból. Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Mivel miután befejezzük az M/V forgatását, a kis Sean szerepem véget ér, és a YG-vel is minden kapcsolatom. Olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy "nem tudok valamit nem tenni" és "nem tudok semmit sem tenni", és cselekvésre sarkalltak.
Ezzel hirtelen elindultam Yang elnök felé, aki a JinuSean-nal folytatott beszélgetés közepén volt. Bár már minden bátorságom összeszedtem, hogy megcsináljam, de mikor már előtte voltam, remegni kezdtem.
"Yang elnök, énekes szeretnék lenni."
Remegő hangommal kifejeztem a vágyamat. Talán Yang elnök szemszögéből hallani, hogy egy általános iskolás félelem nélkül ilyesmit mond neki, egyszerre volt aranyos és abszurd. Kissé elmosolyodott, és mondott valamit a helyzet megoldására.
"Egy idő után felvesszük veled a kapcsolatot. Menj haza, és várd meg, amíg hallani fogsz rólunk."
Visszatekintve azt gondolom, hogy cselekvéseimmel szertefoszlott az élő hangulat a forgatáson. Ezért Yang elnök gyorsan lenyugtatott egy gyermeket egy abszurd kéréssel. De valójában minden reményemet arra a homályos ígéretre fűztem, hogy "egy idő után", komolyan vártam, hogy Yang elnök felvegye velem a kapcsolatot.
Nagyjából egy hónap után, ami számomra 10 gyötrelmes évnek tűnt, nem tudtam tovább várni, és úgy döntöttem, hogy YG irodájába megyek. Mivel nem egyeztettem időpontot, csak beugrottam Yang elnök irodájába, és megkérdeztem,
"Yang elnök, miért mondta, hogy felveszi velem a kapcsolatot, de még mindig nem hallottam felőle?"
Ha egy gyerek hirtelen felbukkan a semmiből, elég ahhoz, hogy zavarba jöjjön, mi más az a gyerek, aki itt úgy viselkedik, mint egy adósságbehajtó, hogy csontot vegyen veled?
Váratlanul érte és a pillanatnyilag szótlan Yang elnök valójában bocsánatot kért, amit nem kellett volna megadnia.
"Ah? Igazán? Te... te vagy az... Ah, sajnálom. Túl elfoglalt voltam."
Azonnal válaszoltam,
"Tehát ez azt jelenti, hogy hagyja, hogy gyakornok legyek?"
Miután felébredt a kezdeti sokkból, Yang elnök gyorsan azt mondta nekem: "Rendben, menj!" Lehetséges, hogy akkor jobban lenyűgözte a bátorságom, mint a tehetségem. Egy idő után Yang elnök elmondta, mit érzett az aznapi találkozásunk során.
"Először arra gondoltam, hogy egy kisgyerek hogyan mondhat ilyesmit, ezért csak homályosan mondtam neki, hogy egy idő után felvesszük vele a kapcsolatot, hogy megnyugtassuk. Nem számítottam rá, hogy a gyerek csak úgy betör az irodámba, és megbánt, amiért nem lépek kapcsolatba vele. Enyhén szólva megdöbbentem. Annyira zavarban voltam, hogy bocsánatot kértem tőle, és azt mondtam, hogy azért, mert túl elfoglalt vagyok. Ennek ellenére lenyűgöző egy gyerek, aki elég bátor ahhoz, hogy belépjen az irodánkba. Dicséretesnek éreztem a bátorságát."
És ez kezdte életemet YG gyakornokként, a hatéves boldogság és kemény munka kezdetét.
"Ezzel a döntéssel, vállalni kell a felelősséget" [ ~ 5. rész ~ ]
A szüleim abban reménykedtek, hogy amikor felnőttünk a testvéremmel olyan hivatást választunk, mint az ügyvédek, orvosok vagy professzorok, ami valószínűleg nem sokban különbözik a többi családtól. Sajnos a bátyámmal mindkettőnket jobban érdekelt a zene, mint a tanulás. Jól jártak velünk, ha zongora- vagy zenetanárok is lehetünk, ha nem tudtunk eleget tenni az első választásuknak. Egyszer azt hittem, hogy ugyanaz az az álmunk.
Mivel azonban mindig olyan gyermek voltam, aki követte szülei kívánságait, szemmel láthatóan megdöbbentek, amikor bejelentettem, hogy szerződéses gyakornok leszek az YG-vel. Még engem is megpróbáltak lebeszélni róla. Azt mondták, ha nagyon szeretem a zenét vagy a szórakozást, miért nem válok énekes helyett színésszé, hogy ez stabilabb karrierem legyen?
Annak ellenére, hogy a védekezésem elve volt, hogy "nem volt könnyű a szakterület/munkasor", és "legalább énekes lettem, amit akartam és amiben jó voltam", továbbra is engedetlen voltam szüleim kívánságaival szemben. Először annak érdekében, hogy aláírjam azt a szerződést, amely megszilárdítja makacsságomat. Az én módszerem arra, hogy szüleim beleegyeznek, nem tartalmazta azt, hogy elmeneküljek otthonról, éhségsztrájkot folytassak, vagy néma bánásmódban részesítsem őket. Annak ellenére, hogy az álmaim megvalósítása fontos volt számomra, nem szeretném, ha ez megterhelné a kapcsolataimat, vagy fájdalmat és szomorúságot okozna másoknak. Ennek ellenére nagyon hálás vagyok, hogy a szüleim nem voltak mozdíthatatlan hegyek.
Mindig azt teszem, amit mondanak. A takarítás a legalapvetőbb feladat, amelyet akkor is elvégeznék, ha nem utasítanának rá, mivel ez olyasvalami, ami boldoggá teszi a szüleimet, ha ezt megteszem. Ez az egyik olyan dolog, amely nem változna még azután sem, hogy gyakornok, majd énekes leszek, egyfajta kimondatlan ígéret egy szerető fiától. Amíg volt időm és lehetőségem, őszintén elmondtam, amit érzek.
Szeretném megosztani tapasztalataimat azoknak, akik zaklatottnak érzik magukat, mert szüleik ellenzik, amit akarnak.
Ha lenne valami, amit igazán szeretnék csinálni, és a körülöttem lévő emberek elleneznék, megcsókolhatnám az esélyemet, hogy elbúcsúzzak áldásuktól, ha csak összevont szemöldökkel állnának és nem hajlandóak beszélni róla.
Lesznek olyan esetek is, amikor nagyon biztos vagyok az elképzeléseimben, de mivel fiatal és tapasztalatlan vagyok, nem találom a szavakat, hogy meggyőzzem őket. Ha akkor éppen feladtam volna, vagy hátat fordítva panaszkodnék, hogy a szüleim egyáltalán nem értenek engem, akkor végleg megszűnik az esélyem meggyőzni őket és ez csak félreértéseket és fájdalmas érzéseket okoz. Mindkét fél örökké képtelen lenne megérteni a másikat. Így éreztem magam akkor. Nem fogok konfliktust okozni, ehelyett megpróbálom igazán megérteni a szüleim szemszögéből, csendes hangom segítségével meggyőzni őket, hogy jöjjenek el.
Végül minden meggyőző eredmény kifizetődött, és a szüleim jóváhagyták... egy feltétellel.
"Rendben, ha tényleg ezt akarod, akkor folytasd. De mivel ezt az utat választottad, felelősségteljesnek kell lenned és át kell látnod. Be kell fejezned, amit elkezdesz. Függetlenül attól, hogy kudarcokkal vagy csalódással találkozol, nem szabad kifogásokat keresned."
Ja, és volt még egy feltétel. "Nem hagyhatod figyelmen kívül tanulmányaid, mert gyakornok leszel." Ennél is fontosabb, hogy folyamatosan tartanom kell az osztályzataimat.
A szüleim áldásával, amikor elfogadtam a feltételeiket, hivatalosan is útnak indultam álmaim "Vad Útján".
"A sötét alagutakon keresztül égő szenvedélyem erősebbé tett." [ ~ 6. rész ~ ]
A hatodik osztály és a harmadik évfolyamos gimnázium közötti négy év során össze-vissza jártam iskolába, otthon és a stúdió között, zsonglőrködve a diák-, fiú- és a gyakornoki szerepeimmel. Mivel fogalmam sem volt, mibe keveredtem, izgatott és kíváncsi voltam, így egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak.
Anyám rosszul viselte, hogy ennyire keményen dolgozom, hogy eleget tegyek minden kötelezettségemnek. Erről csak később mesélt nekem. Támogatott a döntésemben, és soha nem sírt előttem, és nem osztotta meg aggodalmait, de tudom, hogy sokszor sírt a szeretett fia miatt és nem akarta látni, hogy szenvedek. Még ma is néha-néha könnyeket hullat értem.
Gyakornokként szerzett tapasztalataim nem egyszerűen "szórakoztatóak", ahogy a többiek fogalmaznának. Ha azt mondom, hogy a kemény munka a kívánt képzés megszerzése, már áldottnak és elégedettnek éreztem magam, az hazugság lenne. Nyugtalannak éreztem magam napról napra és, hogy a helyzet, amelyben voltam, sivár.
Ezekben az időkben kiigazítanám a gondolkodásomat, és azt mondanám magamnak, hogy "minden gyakornok átesik ezen", és "meglepőbb lenne, ha nem lenne ilyen nehéz". Nem volt más megoldásom.
Mint ahogy a Big Mama noona-k egykor azt mondták: "Bármi is történik veled gyakornokként, rosszul érzed magad". Senki sem aggódik érted, és legtöbbször úgy érzed, hogy nem találod a helyed. Vannak esetek, amikor úgy kell lenned, mintha nem tudnád és csak várni kell. Még senki sincs, aki azt mondaná, hogy "ebben az évben/hónapban/napban, ha tökéletesíti ezt vagy azt a képzést, énekes lehet". Nincs holnapra vonatkozó terv, nincs terv a jövőre nézve, tehát amit minden nap megtehetsz, az csak az, hogy keményen dolgozz.
Emiatt gyakornokként rendkívül türelmesnek kellett lennem. Nem volt más út, mint hinni magamban és határozottnak lenni a gondolkodásomban. Mint a régi szerzetesek tanítványai azokban a harcművészeti filmekben, amikor vállán kell hordozniuk a terhet, "amíg önállóan ki nem állhat". Ez volt az egyetlen gondolkodásmódja az ilyen életre való felkészülés során. Szívemben állandóan három ígéretet mondtam, hogy erősebbnek érezzem magam:
"Ne érezd magad csüggedten", "Ne add fel" és "Ne hagyjam, hogy elmém eltévelyedjen a pályáról".
Ezeket az ígéreteket tettem magamnak.
"Az előttem álló kihívások nem változtatják meg a céljaim" [ ~ 7. rész ~ ]
Egy rendes iskolai napon hívtak a cégtől. "Youngbae. Néhány ütemezési ütközés miatt szükségünk lehet arra, hogy állj be és teljesíts. Gyere azonnal az XX metróállomásra. ”
Gyakornokként időnként előfordult, hogy a napozóágyak helyét kellett átvennünk, akiknek hirtelen ütemezési konfliktusaik voltak. Miután letettem a telefont, a lehető leggyorsabban futottam a megbeszélt találkozóhely felé. Állítólag részt kellett vennem az órákon az érettségi vizsgákra készülve és néhányat másnapra is terveztek.
Azonban, hogy színpadra állhassak, nem volt minden nap adott lehetőség. Ezért úgy döntöttem, hogy mindent eldobok és elindulok a találkozóhely felé.
Amikor megérkeztem az állomásra és visszahívtam az alkalmazottat, senki nem vette fel a telefont. Valószínűleg itt volt az ideje, hogy elkezdődjön az esemény. Nem volt más választásom, csak álltam az utcán és vártam, hogy újra felvegye velem a kapcsolatot. 3-4 óra elteltével a hyung menedzser végül felhívott.
"Hyung, még mindig itt várok az XX metróállomáson."
Hyung meglepődve hallotta ezt.
"Mi? Még mindig ott vársz?"
"Igen."
És akkor jöttek a csalódást okozó szavak Hyung-tól.
"A koncertnek vége. Azt hittük, nem jössz, így csak kihagytuk a műsornak ezt a részét. Valójában egy időre véget ért. Menj vissza az edzőterembe."
Kezdett úgy tűnni, hogy bármelyik társaságban, képzett személy, mi, gyakornokok mindig olyan poggyászok leszünk, amelyeket akkor sem vesznek fel, ha a földre ejtik őket. Fogalmunk sincs, miben leszünk jók, és elképzelhető, hogy a kemény munka, amit belefektettünk, hiábavaló lesz. De még mindig olyan sziklák voltunk, amelyeket még nem lehetett faragni. Ha lenne időnk könyörögni, "kérlek, ismerd el!" A gyakornokoknak, ezt az időt jobb lenne a hang és a tánc gyakorlásával tölteni.
Így ezzel türelmesnek állítottam be magam és elkezdtem komolyan gondolni a dolgok pozitív oldalára. Szerencsére a másnapi vizsgák olyan tárgyak voltak, amelyek csak memorizálást igényeltek. Ahelyett, hogy 3-4 órát csak a hívásra vártam, tanulhattam volna. Bár a hely tele volt emberekkel, akik jöttek-mentek, nagyon koncentráltam a memorizálásra, így a tanultak velem maradtak. Aztán elkezdtem többet gondolkodni...
"Jó dolog, hogy várakozásom alatt bele tudtam kezdeni néhány tárgy tanulásába, hiszen emiatt több időm lesz edzeni. Bár csalódott voltam és éhesnek éreztem magam és fáztam, ennek még rendben kell lennie, igaz?"
A debütálás előtti időszak az volt, amikor tényleg erősebbnek mutattam magam. Ez volt az az idő, amikor még vasszárrá váltam, fel kellett fűteni, kovácsolni, majd hideg vízbe meríteni, mielőtt újra felhevülhetnék.
Ha el is érem azt a pontot, amikor eltöröm a lábamat, vagy bármilyen más kihívással szembesülök útközben, nem adhatom fel. A gyakornok legfontosabb küldetése az optimizmus és az önbizalom fenntartása olyan környezetben, ahol mások dicsérete és bátorítása ritka volt, annak érdekében, hogy továbbra is fel tudják mutatni az erősségeiket.
"Abból tanulsz, amilyen utat választasz" [ ~ 8. rész ~ ]
Yang Hyun Suk elnök gyakran szokta mondani: "Nem énekeseket teremtünk. Segítünk érvényesíteni a lehetőséget, amivel születtek." Azonban azok az idők, amikor igazán felfogtam ennek jelentését, gyakoriak voltak a gyakornok napjaim során.
Nem azért lettem gyakornok, mert ez volt az érdekem, hanem mert engedni akartam magamnak, hogy megfelelően és érdemben növekedjek a képzési időszak alatt, hogy eredményes szakember lehessek. Az út, amelyet választottam, hideg és érzéketlen karrier. A gyermeki mentalitás: "Már mindent megtettem. Miért nem érti senki?" nem lesz elfogadható. Mindenki a legjobbat teszi. Nincs olyan ember, aki ne szembesült volna akadályokkal karrierje során, sem olyan ember, aki aggódás nélkül vitte volna véghez. Mindenki tapasztalta, hogy fázik vagy éhes.
Mivel ez a munka és a karrier kezdete, az edzés során kapott visszajelzések már hidegek és érzéketlenek voltak. Ha nem vagy hajlandó vagy nem vagy kész felkészülten, nyugodtan elfogadni az erőfeszítéseidre vonatkozó kritikákat, rájössz, hogy semmiben nem leszel sikeres. Végül azonban emberek vagyunk és vannak érzelmeink. Normális, hogy a negatív visszajelzések után elkeseredettnek érzzük magunkat. Ez nagyon nyomorúságos időszak volt, amikor csak hangosan sírni akartam.
Ekkor alakult ki ez a beszélgetés, amikor a BIGBANG dokumentumfilmet elkezdtük forgatni. Mivel sosem láttam dokumentumfilmet, el kellett magyarázniuk, hogyan fogjunk hozzá.
2006 májusában felügyelet alatt kellett állnunk és naponta visszajelzéseket kellett adnunk, hogy felkészültek a tagok a júniusban történő véglegesítésre. Egy nap Yang elnök hirtelen összehívta az összes gyakornokot beszélgetésre, mintha az előző napon benyújtott felvétellel kapcsolatos problémákról akart volna beszélni.
Yang elnök közvetlen kérdést tett fel nekem, "Youngbae és Jiyong képzésetek ideje nem ugyanaz? De. számítottam rá, hogy Youngbae lesz az, aki jobban énekel. Miért van az, hogy Jiyong éneklési szintje hirtelen utolért téged? Hogyan történt ez, Youngbae? Jobban kellene igyekezned. Youngbae, szerinted mi a legnagyobb problémád?"
"Kicsi Seunghyun (Seungri), a problémád az, hogy az alapod elégtelen. Ha nem dolgozol ezen, olyan leszel, mint Youngbae."
Te. Válsz. Olyanná. Mint. Youngbae.
Ez annyira megalázó volt. Be akartam mászni egy patkánylyukba, és elbújni. 6 éve edzek, mégis figyelmeztettek egy kissrácot, hogy olyan lesz, mint én. Éreztem, hogy abban a pillanatban meghal a szívem.
Azonban nem döntöttem úgy, hogy reménytelen leszek azon az éjszakán és inkább az egész éjszakai edzést választottam. Ezért is érzek félelmet és tiszteletet Yang elnök iránt, mert tudja, hogy a hallgatók melyik aspektusára kell figyelniük és keményebben kell edzeniük. Nagyon hálás vagyok, hogy van egy ilyen mentorom, mint ő.
Természetes, hogy bántottnak érzed magad, amikor a kritikákat hallasz. Mégis vannak emberek, akik ezt motiváló erővé változtatnák és vannak, akik ezt méregnek veszik, és csak feladják. Jobb lenne, ha valaki nyugodtan és tárgyilagosan ítélhetné meg saját eredményeit, ahhoz képest, hogy másoktól szigorú visszajelzéseket kap, de nem tudja megítélni önmagát, ami fájdalmas érzésekhez és fájdalmakhoz vezet. Ha tudná, hol van a probléma, könnyebb lenne megoldani.
Jiyong viccesen azt mondta, "Aki rámutat valamire, hol hiányzik Youngbae, akkor ő százszor keményebben dolgozik ezen, ha a kollégiumba kerül." Pontosabban nem csak azért, mert körültekintő vagyok, hanem mert perfekcionista is.
Ha kritikát kapok és rosszul érzem magam, akkor erre a problémára összpontosítok és elemezem. Rosszul érzem magam, mert nyugtalan vagyok, ezért meg kell találnom a nyugtalanságom okát. A helyzetet harmadik személy szemszögéből elemzem. A problémákat objektíven szemlélve, egy elvont vagy gigantikus probléma fokozatosan formálódik és kezelhetőbbé válik. Ekkor jön a következő rész, ami a legfontosabb, a probléma megoldása.
Ha egy bizonyos dolog miatt rosszul érzem magam, remélem, az emberek nem azt fogják gondolni, hogy le vagyok verve, hanem azt, hogy a probléma elemzésének folyamatában vagyok. Ez azért van, mert ha nem találom ki a helyes irányt a probléma megoldása érdekében, akkor egy független helyre kerülnék, és értékes időt és erőfeszítést vesztegetnék.
"Amennyire csak lehetséges, tedd magasabbra álmaid. Mert az álmok minden embernek egyenlő esélyeket adnak".
Fordította: V. Gergő a BigBang Hungary FB csoport tagja
Lektorálta: Wia
Kiálts a Világnak: DAESUNG
Állj meg az ambícióimhoz vezető ösvényen
Várhatóan lelkész lesz, de énekesre vágyott [ ~ 1. rész ~ ]
Apám mindig két mondást említett nekem: "Egy kimondott szó már túl van a felidézésen".; és "Legalább ki kell próbálnod, mit akarsz csinálni". De amikor rájöttem, mit akarok végül csinálni, apám azt mondta: "Bármit megtehetsz, de ezt a munkát soha.".
"Itt az ideje, hogy a tanulmányaidra összpontosíts, miért akarsz énekes lenni? Csak kérdezz meg egy járókelőt az utcán, hány szülő támogatná gyermekét, aki művész akar lenni? Megőrültél."
Megértettem, hogy nehéz lesz megkapnom apám engedélyét. Apám néhány barátja abbahagyta az iskolát, hogy énekesek legyenek, de végül nem sikerült nekik. Gyerekkorom óta apám mindig kritizálta ezeket az énekeseket a zenés műsorokban, mondván: "Hogyan fordulhat elő egy ilyen gyerek?" Így tudtam, hogy nagyon nehéz lesz megszerezni a támogatását és az engedélyét.
Ennek ellenére még mindig hittem apám mondásában, "Legalább ki kell próbálnod, mit akarsz csinálni", és reméltem, hogy meggondolja magát, ha kitartok. De csak "Nem"-et mondott, anélkül, hogy fontolóra vette volna. Arra gondoltam, hogy "Miért nem hiszel bennem csak egyszer?" A szívem olyan volt, mintha ezer penge szúrta volna át.
Apám valójában azt akarta, hogy lelkész legyek. A nevemben a "Dae" jelentése "nagy/hangos", míg a "Sung" jelentése, "siker/hang". Tehát a nevem azt jelenti, hogy zengő hangon terjesztem az üzenetet. (Bár amit most csinálok, nem erre számítottak a szüleim, a hangommal zenei üzeneteket terjesztek az emberek számára. Ez is jól bizonyítja a nevem jelentését, nem? Hahaha...)
Apám valószínűleg szorongott, mert vitatkozni kezdtem az ambícióim miatt, mivel én mindezek alatt engedelmes fia voltam. Még nővérem is, aki mindig támogatott, bármiben is legyen, nem értette, "Miért akarsz hirtelen énekes lenni?". Úgy tűnt, hogy énekessé nyilvánításom megtört.
A "nevetséges énekes-álmom", amely káoszt okozott a családomban, tulajdonképpen annak köszönhető, amit akaratlanul mondott az osztályfőnököm, amikor másodéves voltam.
Egyszer egy iskolai tevékenység után az egész osztály karaoke-zni ment az osztályfőnökkel együtt. Valószínűleg nem hiszi el, hogy most először voltam. Izgatottnak és csodálatosnak éreztem magam, amikor meghallottam, hogy a hangom visszhangzással erősödik a szobában. Amikor befejeztem az éneklést, a tanárom azt mondta, hogy "Wow, a mi Daesung-unk olyan szépen énekelt, énekes is lehetsz!" Bár mindig szerettem énekelni, az osztályfőnököm volt a legelső ember, aki azt mondta, hogy énekes lehetek.
Más korom beli emberek tanácsokat kaptak a tanároktól a jövőjükkel kapcsolatban, míg én a tanáromtól kaptam az ötletet egy karaoke teremben, ez nem őrület? Ettől a pillanattól kezdve annyira foglalkoztatott a "légy énekes" kijelentés, hogy nem hallottam a barátaim énekét a szobában.
Nem sokkal az esemény után ünnepség volt az iskolámban. Az énekversenyen elnyertem az első díjat és először neveztem egy énekversenyre. Az gondoltam, hogy "Ah, az énekessé válás Isten akarata számomra! Isten és az osztályfőnököm jelezte utamat!" Hosszú idő után megtudtam, hogy az osztályfőnököm nem javasolja, hogy énekes legyek; éppen udvarias megjegyzést tett, amikor meglehetősen jó énekhangot hallott. Ah! De mit tehettem? Engem annyira elbűvölt az "énekessé válás" gondolata.
Makacs küzdelem az apa makacsságának legyőzéséért [ ~ 2. rész ~ ]
Apám azt hitte, hogy az énekes-álmom, csak egy naiv gondolat volt tinédzser korban, de 2 évig ragaszkodtam hozzá. Bár engedelmes fiam voltam mindezek alatt, ezúttal ragaszkodtam ahhoz, hogy azt tegyek, amit akarok, és rosszul álltam apámmal. Megértettem, hogy apám valószínűleg nagyon mérges volt. Talán a megteszem-amit-nem-engedsz mentalitás volt, a zene iránti szenvedélyem egyre hevesebben égett, amikor az álmomat kifogásolták. Azt hiszem: a taekwondo-tól a hapkido-n át a fociig, mind megtehettem, miért ne énekelhetnék?
Úgy tűnt, apám és én köztem a harc soha nem érhet véget. A nővérem keményen dolgozott, hogy közvetítsen apám és én köztem, de nem volt túl jó közvetítő.
"Apa most nagyon mérges. Amikor dühös, semmi sem változtathatja meg a véleményét, ezt neked is nagyon jól tudnod kell. Csak türelmes várj." De mindketten nagyon jól tudtuk, hogy haszontalan a várakozás.
Már nem a zenélés kérdése volt. Elhatároztam, hogy énekes leszek, hogy bebizonyítsam apám tévedését. Aztán elkezdődött ez a büszkeségharc, és feszült légkört váltott ki a családban. Sajnálom, hogy anyám és nővérem stresszelt, de ragaszkodtam ahhoz, hogy betartsam büszkeségemet és döntésemet.
Egy nap, amikor iskolába készültem, apám hozott egy nagy dobozt a szobámba. Ezt látva éreztem, hogy valami rossz jön.
"Csomagolj és hagyd el a házat, ha valóban énekes szeretnél lenni."
Jóslatom helyes volt. Ezt mondta nekem, úgy tűnt, igazán elszánt. Hirtelen elsötétült az elmém.
Ismertem apám személyiségét; ha egyszer mérges lesz, semmi sem nyugtathatja meg. Bár nagyon gondos apa, aki ugyanolyan laza lehet, mint egy barát a gyerekeivel, ugyanakkor büszkesége és méltósága nagyon szigorú emberré is teszi.
Ahogy emlékszem, 3. évfolyamban voltam. Nem emlékszem a részletekre, de nagyon biztos voltam benne, hogy ekkor elvesztettem racionalitásomat, különben nem dobom el durván a kanalamat, miközben otthon vacsorázom. Azonnal levettem a ruhám, mint egy hagymát, amit lehámoztak, majd elüldöztek a házból. Annak ellenére, hogy akkoriban nagyon fiatal voltam, már 10 éves voltam. Ez egy olyan kor volt, amikor tudnom kellett volna a dolgokat (a privát részt is el kell takarni...).
Amikor a zavar és a depresszió még mindig nem szűnt, összegörnyedtem és sírtam. Egy hölgy, aki a szomszédom volt, meglátott, és úgy döntött, hogy segít nekem. A családom nagyon jó viszonyban volt a szomszédokkal, így sejtettem, hogy azt gondolta, apám megbocsát nekem miatta. Megfogta a kezem és bekopogott a házunk ajtaján. Apám kijött és dühösen mondta, hogy "Nem a te dolgod, hogy elűzöm a gyerekeimet a házamból."
E nap után, anyám és nővérem minden alkalommal zavarba jött, amikor meglátták a hölgyet. Kínossá váltunk ezzel a szomszéddal, aki korábban nagyon közeli volt velünk.
Ebből a tapasztalatból láttam, hogy az apa, aki hozott nekem egy dobozt, nem pusztán fenyegetés. Azt mondtam magamnak, hogy engem nem szabadna újra kiüldözni a házból.
Szükségem lenne egy szállásra, ha elhagynám a házat. Azonnal engedelmes fiú módba léptem és azt mondtam, hogy "Apa, most iskolába kell mennem. A jövő héten még vizsgám is van! Késni fogok, viszlát!". Bár nagyon ideges voltam és féltem, próbáltam menő lenni, majd elindultam az iskolába. Az én ambícióm énekessé válás volt, de meg kellett nyitnom apám szívét és elméjét, ahelyett, hogy indulatot mutattam volna és feszültséget okoztam volna közöttünk.
Végül valóban kezdődik! Légy énekes! [ ~ 3. rész ~ ]
Miután úgy döntöttem, hogy egy lépést hátra lépek, mielőtt tovább lépnék, olyan voltam, mint egy szóló harcos, aki megpróbált nem sokat megjelenni az apám előtt, csendesen felkészültem a célomra.
Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy "énekes akarok lenni", gyakorlati cselekvéssel akartam meggyőzni apámat. Mivel a legtöbb felnőtt valami 'hivatalosat' preferál, úgy gondoltam, hogy valamiféle dokumentum vagy igazolás sokat segítene nekem. Elmentem tehát meghallgatásra egy tévéállomás akadémiájára. Bár kicsit késő volt, megpróbáltam tenni valamit azért, hogy kompromisszumot érjek el köztem és apám között.
Kis idő múlva, értesítést kaptam az akadémiától, hogy átmentem a meghallgatáson. Mivel ez egy tévéállomás volt, ezért azt kívántam, bárcsak apám meggondolná magát. Szavai azonban darabokra vágták a reményemet.
"Mi ez? Nem olyan hely ez, ahová be lehet jutni, amíg van pénzed?"
Öt perces magabiztosságom azonnal eltűnt, miután azt mondta, hogy "be lehet lépni, amíg van pénzed".
Hogyan győzöm meg apámat, hogy hagyja jóvá ambíciómat? Ismét csalódott voltam. Nagyon zaklatottnak éreztem magam, hogy nem vagyok engedelmes a szüleimnek, de nem szabadna így feladnom az álmomat, vagy mégis? Annak érdekében, hogy megszüntessem a köztem és apám közötti feszültséget, úgy döntöttem, hogy bátor leszek és kockáztatok.
Úgy döntöttem, hogy "elmenekülök otthonról". Mivel az iskolai szünetben volt, nem hozna bajt az iskolai életembe. Úgy döntöttem, hogy csak akkor megyek haza, ha a szüleim jóváhagyják ambíciómat. De miután elmentem otthonról, délután kezdtem nyugtalan lenni. A magabiztosság és a bátorság, ami reggel volt, hirtelen eltűnt. Néhány mentséget "keresve", haza telefonáltam.
"Apa, Én... a zenebarátaimmal vagyok, valószínűleg néhány napig nem megyek haza."
"......"
Rövid csend és egy sóhaj után azt mondta, hogy "Rajtad múlik."
A hívás véget ért, az érzéseim pedig még bonyolultabbá váltak. A barátaim, akik hallották a hívásomat, ugrattak, és azt mondták, hogy "Ezt úgy hívják, hogy szórakozni mentél, nem úgy, hogy elhagytad az otthonod."
Szerettem volna "elmenni otthonról", szüleim azt hitték, hogy csak "szórakozni megyek". Ez az eset egy héten belül véget ért, mielőtt a családom tudta volna a részleteket.
Nem emlékszem, mennyi időbe telt, apám hirtelen jóváhagyta. A "nincsenek olyan szülők, akik megnyerhetnék gyermekeiket" mondás igaznak tűnik.
"Oké, legyen az tévéállomás vagy bármi más, megpróbálhatod. Csak némi nehézség után fogsz rájönni a dolgokra" mondta.
Végül hivatalosan megkezdődött az énekesre való törekvésem.
Iskola és edzés!!! [ ~ 4. rész ~ ]
Nem sokkal azután, hogy apám megengedte, hogy énekeljek, a YG Entertainment, az álomcég meghallgatására ajánlottak. Vagy naiv voltam, vagy bátor, mielőtt a kemény meghallgatásra mentem, csak egy popdalt ismertem, ami R. Kelly "I Believe I Can Fly” című dala volt. És ez egy utolsó pillanatban történt felkészülés csak a meghallgatásra. Mindig is szerettem hagyományos dalokat énekelni, ezért nem nagyon foglalkoztam a popzenével. Vagy szerencsés vagyok, vagy a sors kigúnyol, átestem a meghallgatáson és YG-gyakornok lettem.
Apám tudott SE7EN-ről, szóval rendben volt ezzel. De az énekesképzés miatt a tanulmányaim feladása határozottan nemleges volt számára, mert a debütálás ideje nem volt megerősítve és még énekesnek lenni sem vezet feltétlenül sikeres karrierhez. Ha felhagynék érte a tanulmányokkal, akkor lehet, hogy egyáltalán nem érek el semmit.
"Nem hagyok ki semmilyen órát, minden nap 11 óráig haza érek, bármi is legyen."
A családomnak megígérve ezt a 2 pontot, elkezdtem a gyakornoki életet. Nincs olyan, hogy ingyen ebéd, tehát ha volt alkalmam teljesíteni ambíciómat, engedelmesnek kellett lennem szüleim iránt is, eleget téve a hallgató felelősségnek is.
Tehát én voltam az egyetlen YG gyakornok, aki minden nap iskolába járt.
A YG-hez való csatlakozás utáni élet hasonló volt ahhoz, amit elképzeltem. Jiyong hyung és Youngbae hyung, akik 6 éve voltak gyakornokok, lenyűgözően fantasztikusak voltak. Előttük olyan voltam, mint egy kisgyermek, aki csak sétálni kezdett. Nagyon sok mindent meg kellett tanulnom. Keményebben kellett dolgoznom, mint mindenki más, de kevesebb időm volt, így rendkívül szorgalmasnak kellett lennem.
Mivel a tanulási akaratom nagyon erős volt, elkezdtem mindent felszívni, mint egy szivacs. Ez volt az első alkalom, hogy táncoltam; az alagsori gyakorló stúdió volt az, ahol új dolgokat tanultam és gyakoroltam. Ott olyan dalokat és táncokat tanultam, amelyeket még soha nem láttam, és megismertem a sunbaes/hyung-okat (idősebb testvérek) és a namdongsaeng-et (öcs). Sőt, a stúdió mennyország volt számomra, mert senki sem panaszkodott, bármilyen hangosan is énekeltem.
"Milyen csodálatos hely, annyi dalt szeretnék megtanulni..."
Mivel nem hittem el, hogy ilyen szép helyen vagyok, nagyon boldog voltam és minden nap mosolyogtam. De amikor a "BIGBANG dokumentumfilm"-et elkezdtük forgatni, a helyzet megváltozott. Forgatást kellett végeznünk, és hetente egyszer teszt, a napi 12 órás edzés nagyon nehéz volt. Bizonytalannak éreztem magam a jövővel kapcsolatban, ezért mindig nagyon bizonytalannak éreztem magam. De ebben a világban semmi sem túl könnyű, nem igaz?
Volt olyan nap, amikor nem csináltunk semmit, de ez nagyon kemény nap volt. Az összes gyakornok hosszú időt töltött együtt, mint egy család, de amikor valakit el kellett ejteni, a légkör teljesen megváltozott. Bárkit ki lehet ejteni - éppen ez a gondolat volt elég ahhoz, hogy annyira stresszeljen minket, mert nem tudnánk közülünk, ki lesz a kieső.
Amikor tudtuk, hogy 2 ember kerül kiesésre, arra gondoltam, hogy ez drámai hatás-e, amelyet Yang elnök szándékosan hajtott végre. De tévedtem, a valóság kegyetlen. Mindannyian ebben a képzési időszakban támaszkodtunk és bíztunk egymásban, így aki marad vagy elmegy, az is szomorú lesz. Nagyon sajnáltam és szívfájdalmat éreztem, de nem tehettem semmit; ennyi év után is szomorú vagyok, amikor erre gondolok.
18 éves voltam és először tapasztaltam meg a társadalom kegyetlenségét. A professzionalizmus világa borzalmas lehet, és végül rájöttem.
Tehát 2006 júniusában egy kicsit jobban felnőttem, miután megtapasztaltam ezt a fájdalmat.
Iskolába kell járni, de gyakorolni is kell! huhuh! [ ~ 5. rész ~ ]
Mivel apám tudja, hogy SE7EN énekes ott, ezért nagyon könnyen hagyta, hogy YG gyakornok legyek. Apán azonban nem engedte, hogy énekessé válás kedvéért a tanulmányaimat feladjam, és mindig azt gondolta, hogy ha énekes lennék, az nem jelenti azt, hogy sikeres is leszek.
"Nem hagyhatsz ki egyetlen órát sem, és 11 óra előtt haza kell menned."
Miután megígértem nekik ezt a két pontot, gyakornokként kezdtem meg az életemet!
Nincs ingyen ebéd a világon, miután a szüleimtől engedélyt kaptam arra, hogy gyakornok legyek, be kell tartanom ezeket a szabályokat, ha valóban meg akarom valósítani az álmaimat.
A YG egyetlen gyakornoka, aki iskolában járt, ilyen módon született!
Miután beléptem a YG-be, a dolgok pontosan olyanok voltak, mint amire számítottam. 6 év edzés után JiYong hyun és YongBae hyun már azok a gyakornokok lettek, akik kicselezték a többieket. Azt éreztem előtük, hogy csak egy kisgyermek vagyok, aki csak a járást tanulta meg. Túl sok dolog volt, amit meg kellet tanuljak, rendkívül keményen kellett dolgoznom, hogy utolérjem a többieket, de erre volt a legkevesebb időm. Annak érdekében, hogy a legtöbb dolgot megtanuljam igazán rövid időn belül, nagyon keményen kellett dolgoznom.
[ ~ 6. rész ~ ]
Mivel a tanulási vágyam erős, ezért olyan voltam, mint egy szivacs, amely úgy szívja fel az ismereteket, mint a vizet. Ez volt az első alkalom, hogy a táncot is gyakoroltam. Számomra a földalatti koreográfiai szoba olyan volt, mint egy olvasztótégely, amely lehetővé tette számomra, hogy tánckészséggel álljak elő.
Olyan mozdulatokkal és dalokkal találkoztam, amelyeket korábban nem ismertem. Hyunok-kal és donsang-okkal is találkoztam ott. A hely olyan volt nekem, mint a Mennyország, hiszen bármennyire is hangosan énekeltem, senki sem jött és panaszkodott.
'Ez egy olyan hely, ahol nagyon szeretnék maradni, szeretném megtanulni a dalokat...'
Mivel nem hittem abban, hogy ezen a helyen maradhatok, minden nap odamentem otthonról. Miután azonban a "BIGBANG dokumentumfilm" forgatása elkezdődött, a történet más volt. Hetente egyszer kellett filmeznünk és egy teszten megfelelnünk. Még fárasztóbb volt, amikor minden nap 12 órás edzést kellett befejeznünk. Érzelmileg instabilak voltunk, mert a jövőnk ebben az időszakban nem volt garantált. De valójában nincs ingyen ebéd ezen a világon!
Olyan helyes azt mondani, ha valaki nem is tesz semmit, ő is fáradtnak érzi magát. Mi, mint gyakornokok, minden nap meleg légkörben telt el, olyanok voltunk, mint egymás családtagjai. Mivel azonban be kellett tartanunk a játékszabályokat, valahányszor kiesett valaki, a légkör 180 fokkal változott. Bárkit kiejthettek volna... valahányszor erre gondoltunk, igazi kínzás volt.
Amikor arról tájékoztattak minket, hogy két személy esik ki, arra gondoltam, hogy ez a feszültség keltés érdekében van-e, de ez csak az én illúzióm volt. A valóság kegyetlen. Bár rövid volt, mégis támaszkodtunk egymásra, hogy végig járjuk az utat. Nem számít kinek kellett kiesnie, még mindig idegesnek éreztük magunkat. Mert annyira sajnáltuk, hogy nem is tudtunk megszólalni. Most is szomorúnak érzem magam, amikor belegondolok.
18 éves koromban megtapasztaltam a valóságot, ahogy azt a felnőttek mindig is elmondták. Végre elkezdtem rájönni, hogy a szakmai világ mennyire rémisztő.
Mindezen kihívások közepette fokozatosan nőttem.
Még mindig korai feladni a sok nehézség miatt, amelyet átéltem! [ ~ 7. rész ~]
Valójában az éneklési karrierem az 'éneklés' lehetőségei miatt kezdődött.
Mivel később kezdtem, így összehasonlítva a többi taggal, sok területen nem vagyok elég jó, ezért továbbra is keményen kell dolgoznom. Olyan mértékben énekeltem újra és újra, hogy mások féltek, hogy emiatt károsítom a hangszálaimat.
Mivel mások túlságosan is aggódtak miattam, az öltözőbe bújtam el a szokásos edzésidő után gyakorolni. Talán azért, mert túl mohó voltam? Végül a 3. kislemez felvételének előestéjén nagyon megerőltettem a hangszálaimat.
Mivel most debütáltunk rövid időn belül, és jó énekképességű csoport vagyunk, annyira aggódtam, mivel úgy gondoltam, hogy ez befolyásolhatja a Big Bang hírnevét. Az igazán aktív tagjaimnak köszönhetően ezt a nehézséget meglehetősen könnyen le tudtam küzdeni. A hangom azonban annyira berekedt, hogy az album dalaiban a legtöbb hangmagasságot nem sikerült elérnem. Bármikor amikor a színpadon voltam, aggódtam azon, hogy ugyanaz a hiba megjelenik-e újra, újra és újra. Az ütemeket sem tudtam utolérni másokkal, mert annyira féltem az akkori helyzetemtől. Ez volt az előzménye annak, hogy sokáig depressziós voltam.
"A színpadon, amiről már régóta álmodtam... Nagyon szeretném használni a hangomat éneklésre... NEM számít, hogy mennyire igyekeztem, nem tudtam egy hangot se produkálni..."
"Azért, mert túl komoly vagy, csak légy legközelebb óvatos!" Mások szavai nem tudtak megnyugtatni. Olyan voltam, mint egy katona, aki az utolsó csatája előtt állt... Nem gondoltam volna, hogy a jövőben újabb lehetőség vár rám.
Túl sok olyan ember van, aki keményen dolgozik a világon, és tudom, hogy ez egy olyan világ, amely nemcsak olyanokat követel, akik megpróbálták a legjobbakat, hanem azokat is, AKIK a legjobbak. A hangját elvesztett énekes, olyan, mint egy katona, akinek nincs fegyvere, de mégis kemény csatát kell vívnia. Az a tény, hogy át kellett mennem az album felvételén, rontotta az egészet.
[ ~ 8. rész ~ ]
Ilyen nyomasztó állapotban látni, Gummy noona megpróbált megnyugtatni azzal, hogy elmondta, ő is korábban tapasztalt már ilyen állapotot. Elmondta, hogyan kell más módon használni a hangomat...
"Ez a szóló dal amiért már vartam... Az emberek olyan keményen dolgoznak csak miattam... Énekesként miért nem tudom jól kezelni a hangomat? Miért ronttottam el mindent?" Többször hibáztattam magam. "Mi van, ha... Mi van, ha a jövőben már nem tudok énekelni?" Bár meg akartam mutatni, hogy tényleg jól vagyok, én csak nem tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor a helyzetre gondolok...
Több mint 12 órája végeztem a felvételemet. Volt, hogy csak a 'Try Smiling' utolsó két részt kellett befejeznem, majd az eljárást meg kellett tenni. Egyáltalán nem tudtam befejezni őket, mivel a hangom egyszerűen nem jött ki... Próbáltam annyi vizet inni, amennyit csak tudtam... de minden erőfeszítésem hiábavaló volt... Akkor valóban azt hittem, hogy a világom véget ér... 2 órán keresztül ilyen voltam...
Végül, csodák történtek... Elénekeltem a két utolsó részt. Ebben a pillanatban sírva fakadtam.
Nem csak a köszönet miatt sírtam, amit meg akarok adni, mert képes vagyok befejezni a felvételt, hanem azért is, mert mélységesen sajnáltam Gummy noona-t és az összes személyzetet, akik miattam 14 órája dolgoztak.
Ez egy szóló dal, amelyet a rossz hangommal és bánattal énekeltem.
Miután félretettem az emberek kedvességét, el kellett kezdenem a harcot önmagammal. Mivel ez olyan volt, amin még szeretett tagjaim és a cég munkatársai sem tudtak segíteni, csak magamra számíthattam. Azt hittem, hogy mindez azért történt, mert nem védtem elég jól a hangomat, így később, még akkor is, amikor telefonhívásra válaszoltam, csak a leghalkabb hangot használtam, amelyet valaha is elő tudtam állítani, annak védelme érdekében. Mindent megtennék, ami jó a hangomnak. Ha nem tudnék beszélni, inkább mosolyognék.
Több hónapot töltöttem el így. A 'Lies' köszönhetően a hangom ismét visszatért, mintha minden megtörtént volna, csak néhány hazugság.
Életem legnagyobb 'pozitivitása' [ ~ 9. rész ~ ]
"Daesung ah, nem számít, mit csinálsz, ha meg akarod csinálni, meg tudod csinálni. Ezt kérem, higgy magasban." Kicsi korom óta anya azt mondja nekem, hogy "pozitívan gondolkodjak."
Bármivel is szembesülök, legyen az a tanulmányi eredményeim romlása, legyen szó a barátaimmal folytatott vitáról vagy akár az apámmal való heves vitázásról, folyton emlékeztetett arra, hogy "nem számít mi az, csak kezeld komolyan. Akkor nem lesz okod megbánni a jövőben."
"Tényleg pozitív gyerek vagy, nem?"
"Daesung-unk valóban pozitív gondolkodású, így bármilyen körülmények közt mosolyoghat!"
"Daesung ah, anya boldognak érzi magát, mert pozitív gondolkodása van!"
Pozitívan, pozitívan, pozitívan... Néha azt gondolom, hogy mivel túl sokszor hallottam ezt a szót, 'tagadásként' értelmeztem. Anyám 'pozitív gondolkodása' azonban képessé tett arra, hogy képes legyek szembenézni életem minden kihívásával és kínzásával. A 'pozitív' szó már öntudatlanul is bevésődött az elmémbe, így amikor nehéz idők jönnek, ez a szó jut eszembe.
Ezek voltak azok a napok, amikor a "Look Me me Gwi soon" kislemezt készítettem. Mielőtt saját színpadom lett volna, hallottam, hogy az emberek mögöttem rosszat beszélnek rólam.
"BIGBANG tag trot műfajban énekel? Ez csak nem elfogadható" "Ez a lépés rontja a BIGBANG képét." "Még rajongó is vagyok, nem tudom elfogadni." stb.
"Még ha trot is, akkor mi van? Miért nem vártok csak meg és nézitek meg először a színpadot, mielőtt bármilyen megítélést hoztok?" tudom, hogy azok akik szeretik a BIGBANG-et így gondolkodnának; azonban még mindig olyan idegesnek éreztem magam. Mivel Ji-yong hyun jelen volt, még szomorúbbnak éreztem magam. Eredetileg azt terveztem, hogy a hyun különleges ajándékával hűvös módon mutatom be a színpadot, de kétségbeesett lettem a nyilvánosság kritikája miatt.
"Nem vagyok megbízható? Én vagyok az, aki rontja a BIGBANG nevét..." Akkoriban mindig így gondoltam. A "pozitív" szó még mindig erőt adott nekem. Hála édesanyám ismétlődő "Pozitív Oktatásának", ez valóban mélyen gyökerezett a gondolkodásmódomban, letudtam küzdeni a helyzetet.
"Még nem léptem elsőként a színpadra. Ha az emberek aggódnak, akkor ki kell terjesztenem a lehetőségeim, hogy megmutassam nekik a legmenőbb stádiumot, hogy enyhítsem a gondjaikat!" Amikor így gondolkodtam, ismét magabiztosnak éreztem magam.
Azóta keményen gyakoroltam. Gyakoroltam a táncot, azon gondolkodtam, hogy melyik arckifejezés a legalkalmasabb a színpadon, és előkészítettem a jelmezeket... 24 órát kellett dolgoznom, mióta a menetrendem összeomlott a BIGBANG-el, de még soha nem éreztem magam kissé fáradtnak.
Végül... Eljött a "Look at me, Gwi Soon!" színpad. Amióta kiabáltam, 'Hello mindenki! Daesung vagyok!' a légkör felmelegedett. A forró légkör miatt a színpad és a közönség összeolvadt. Nem tudom, hogy a közönség extázisa miatt történt-e az első fellépés, de úgy éreztem, hogy szuperhős vagyok. Ah~ Az az izgalmas színpad... Attól a naptól fogva soha nem voltam olyan aggódó és szorongó, mint korábban. Mindezek támogató és éljenző szavakká váltak.
"A Trot nem teher a BIGBANG számára, hanem az egyik műfaj, amelyet a BIGBANG képes kezelni."
Ha nem lenne ez a "pozitív" gondolkodásom, talán csak az "énekes lét" álmot kezeltem volna olyasvalamiként, ami nem érhető el. És most, amikor munkám közepette bármilyen kihívással szembesülök, nagyon "pozitívan" gondolkodom, és visszatérek a térre. Ha nem lett volna anyukám tanítása, akkor mindent negatívan kezeltem volna. Talán már feladtam volna.
A 'pozitívnak lenni' a motivációm, hogy mindig keményen dolgozzak. Valahányszor kétségbeesettnek és fáradtnak érzem magam, csak azt mondanám magamnak: "rendben van!" "Dolgozz keményen!". Ily módon újra motiválható vagyok.
~ A legértékesebb placebo-m, "rendben leszel." ~ [ ~ 10. rész ~ ]
A nővérem a lelki támaszom és a legnagyobb biztonsági mentésem is.
Ő az egyetlen ember a családomban, aki megérti, hogy énekes vagyok, nem azért, mert dicsőséget szerzek, hanem azért, mert azt csinálom, amit igazán szeretnék. Valahányszor kimerültnek éreztem magam, vagy elveszítettem a reményt, a nővérem a szobámba jött, és azt mondta, "Minden rendben lesz." Ezt a mondatot nem meggondolatlanul mondta ki, mindig nyugodt és meleg hangnemben szólalt meg.
Eddig, valahányszor fáradtnak érzem magam, erre a mondatra gondolok, "Nem fontos, csak ki kell bírnod egy ideig, minden rendben lesz."
Sőt, mielőtt beléptünk volna az általános iskolába, még versenyzők voltunk. Nem kellett vitatkoznunk egymással, amikor a tekintetünk találkozott, harcoltunk. Minden nap ilyenek voltunk, így a kapcsolatunk nagyon rossz volt.
Egy idő után ismét nagyon keményen küzdöttünk. Mivel túlságosan belemerültünk a harcba, már nem gondoltam arra, hogy ő lány, és teljes erőmmel megütöttem. Bár ő szintén harcolt, mégis lány. Amikor megláttam a könnyeit, nagyon sajnáltam, azért csak ott maradtam, és hagytam, hogy megüssön.
A nővérem azért sírt, mert fájt neki, én is sírtam, mert nem jól kontrolálram az erőmet, akkor hagynom kellett, hogy megverjen. Ez volt az az idő, amikor nagyon erősen sírtunk együtt... És e szokatlan tapasztalat után hirtelen a kedvenc személyem lett az, akit a legjobban utálok ezen a világon.
Mert ő az, aki mindig támogat, bármit is választok. És szintén ő az, aki először jön hozzám, amikor kimerültnek érzem magam. Sőt, mivel a nővérem valóban kiemelkedő tanulmányi eredményekkel rendelkezik, a szüleim nagyon gyorsan felhagytak a gondolkodással. (Haha!) Ez abban is segít, hogy végig járjuk azt az utat, amelyet választani szoktam.
Valójában a matekban nagyon jól teljesítettem a múltban, és érdeklődtem iránta. Később azonban nem sikerült jól elvégeznem a függvényeket, azért feladtam. Nem számít, hogy mit csinálok, a nővérem sok mindenre tanít.
Köszönetet szeretnék mondani apámnak is! Bár egy ideig elfárasztott, ha nem az ő állása lenne, nem értem volna el a mai eredményt. Ha apa a kezdetektől fogva támogatott volna, talán már elvesztettem volna a szenvedélyem a zene iránt. Mivel az ellenzése volt az, amire elhatároztam, hogy legyőzöm a nehézségeket, és ragaszkodom ahhoz, amit akarok.
10 inspiráció, mely mosolyt ad nekem [ ~ 11. rész ~ ]
1) Nevetés! A nevetés a legjobb gyakorlat, és ha minden nap 1 percig nevetsz, az életed 8 nappal meghosszabbodik. Nagyobb önbizalmas lesz, ha te is hangosabban nevetsz.
2) Még akkor is, ha erőltetett mosoly, akkor is mosolyognod kell! Amikor mosolyogsz, még a betegségek is elmenekülnek.
3) Ha boldognak érzed magad, mikor felébredsz, akkor mosolyogj! A reggeli mosolygás a legjobb gyógyszer a tested számára. Ha mosolyogsz, akkor tiéd és a következő generációd, valamint az azt követő generációd is egészséges lesz! :P
4) Állíts be egy időbeosztást, hogy minden nap mosolyoghass! Akkor örökre elbúcsúzol a kórháztól!
5) Amikor mosolyogsz, mosolyogj a szívedből! Az arcodra tapasztott mosolyokkal összehasonlítva a szívből jövő mosolyok fontosabbak!
6) Gondolj néhány boldog dologra, majd mosolyogj! A boldog mosoly áldásokat hoz létre. Valahányszor mosolyogsz, megáld.
7) Mosolyogj! Ha másokkal mosolyogsz, az eredmények 33-szor jobbak lesznek!
8) Ha fáradt vagy, akkor is mosolyognod kell. Az igazi mosoly a legnehezebb idő közepén jön elő.
9) Ne mosolyogj egyszer. Ha egy nap alatt egyáltalán nem mosolyogsz, akkor az a nap kárba vesz.
10) Gondolj arra a napra, amikor valóra válik az álmod, majd mosolyogj. Az álmok és a mosolygás egy családban vannak.
~ Tanuld meg másoktól a titkos technikát ~ [ ~ 12. rész ~ ]
'Mit gondolsz, mi határozza meg, hogy ki vagy', 'a mai döntéseidnek, holnap lesz eredménye.'
Ezeket az idézeteket szeretem, mielőtt elalszom, imádkozom és elmélkedem azon, amit ma tettem. Mielőtt elalszom azokra a dolgokra gondolok, amelyeket meg akarok csinálni, és akkor nagyon nyugodtan alszom. A szoros menetrend miatt azonban hirtelen nem szerettem már mosolyogni. Sokan azt gondolják, hogy arrogáns és aktív ember vagyok, de valójában félek a változásoktól és egy introvertált ember vagyok. Talán azért, mert a képem olyan, aki igazán vidám, ezért amikor üres kifejezés van az arcomon, az emberek megkérdezik tőlem, hogy szomorú vagy-e vagy valami. Van, hogy idegesnek érzem magam, de mégis mosolyra kényszerítem magam. Ennek a nehézsége meghaladja a képzeletet.
Volt azonban egy nap, amikor azt tapasztaltam, hogy az iroda ajtaján van egy felirat: "Az a 10 inspiráció, ami mosolygást ad neked". Eleinte csak átpillantottam rajta, de később, amikor már nincs kedvem mosolyogni, újra elmegyek oda elolvasni, hogy gyakoroljam a mosolygást. Ott gyakoroltam, hogy kell mosolyogni, aztán hirtelen szívből mosolyogni kezdtem. Ezért kell mindannyiunknak tovább tanulnia... Miután megtaláltad, hogyan kell mosolyogni, tudni fogod, hogy kell jobban mosolyogni és boldogabbá válni.
Egy értékes tanulási lehetőségre is gondolok. Mivel nem akartam túl nagy gondot okozni a társaimnak, még akkor sem osztottam meg velük a gondjaimat, amikor nagyon zaklatott voltam.
Amikor újra elkezdtem forgatni a 'Family Outing'-t, nagyon ideges voltam, mert idegenekkel kellett megszállnom néhány ismeretlen helyen. Bár a tagok azt mondták: "már egy ideje velünk laksz, minden rendben lesz!", még mindig annyira aggódtam.
A forgatás előtti éjszaka, annyira ideges voltam, hogy nem tudtam aludni. Arra gondoltam, hogy tényleg nyugodtnak kell maradnom az epizódban, mert mindannyian idősebbek voltak, akik régóta ismerték egymást. Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok velük beszélgetni.
Úgy tűnt azonban, hogy a tagok nagyon aggódnak értem, mindegyikük üzenetet küldött nekem. Amikor visszatértem, a következő üzenetet küldtem nekik: "Mivel elvesztettem a szívemet, ma nem sokat beszéltem." Aztán mindannyian válaszoltak nekem, nem meglepő módon.
"Daesung fighting!"
"Ki ez! Aki nem engedi, hogy Daesung-unk beszéljen, hyun megveri neked!"
"Mimimi? Jövő héten forgatunk egy 'BIGBANG Outing'-ot"
Minden meleg üzenetük megolvasztotta a szívemet
És ugyanakkor üzenetet kaptam HaHa hyun-tól is.
"Csak be kell állítanod magad, és figyelned kell a modorokat a kamera előtt."
Aztán azt mondtam magamban: "nos, aggodalmaim ellenére mindent megteszek. Már elnyertem tigriskedvelő apám bizalmát oly sok ember gondoskodásával párosítva, képes lennék leküzdeni minden nehézséget."
Annyi ember van, aki ennyire szeret engem, nem akarhatok többet. Szinte semmit sem tudok egyedül elérni.
A barátom olyan, mint egy bankkönyv [ ~ 13. rész ~ ]
Amikor középiskolába jártam, olyan személyiségem volt, amely hasonló volt Seungri-éhoz. Megkérdezhetitek: 'Akkor milyen?' Ez egy olyan típus, amely ahelyett, hogy feladná a kihívások miatt, szembeszáll velük. Én ilyen ember voltam. Amikor tudtam, hogy vannak lehetőségek a siker elérésére, minden eszközt bevetek a munka elvégzéséhez; ha azonban még mindig nincsenek kiutak, akkor lemondanék róla anélkül, hogy tovább gondolkodnék raja.
De miután a hangszálaim megsérültek, elkezdtem rájönni, hogy "vannak olyan dolgok ezen a világon, amit én sem tudok megtenni." és "nincsenek tökéletes emberek ezen a világon." Ezért érett voltam, és egyre introvertáltabb lettem.
Ha problémákkal találkoznék, nem mondanám el a családomnak, a tagokról nem is beszélve. Talán emiatt néha magányosnak is éreztem magam.
Sem az ínyenc, sem pedig a gyönyörű díszletekre nincs szükségem. Nincs szükségem gyönyörű ruhákra, viszont barátokra igen, akik megértenek engem.
Amikor gyakornok voltam, nem volt időm vigyázni a barátaimra, vagy a hangulatra.
Talán a barátaim így gondolnának rám: "Megváltozott, miután csillagként emelkedett fel." Kevésbé találkoztunk is egymással... Tehát voltak olyan barátok is, akik azt mondták, hogy "nem az eredeti Daesung-al találkoztam az elején."
Valójában csak arra vártam, hogy először telefonáljanak. 1 év várakozás után annyira hiányoztak... Az érzés olyan volt, mint mikor vártad a lány hívását, mert titokban szerelmes vagy.
Ha tudtam volna, hogy a barátaim nem telefonálnak, mert énekes vagyok, előbb hívtam volna őket. Annak ellenére, hogy szuper elfoglalt voltam, számomra mégis az egész világot jelentik.
A mosolygó angyal, Daesung, "Az a könyv, amely formálta az életem..." [ ~ 14. rész ~ ]
Ha egy könyvet kell választanom, hogy az "életem könyve" legyen, akkor Joel Osteen-ét választanám.
'Erős pozitivitás', mert az író, Joel Osteen, aki szintén prédikátor, annyira szeret mosolyogni, őt 'A mosolygó prédikátornak" hívják.
Abban a pillanatban, amikor ezt hallottam, közel éreztem magam hozzá, bár korábban még nem találkoztunk. Tudom, hogy kínos ezt kimondani... de az én becenevem is, nem 'mosolygó angyal'?
Mások szemében Kang Daesung ilyen, mint egy pabo, aki nagyon pozitív, de van sok sötét oldalam is, például vannak olyan esetek, amikor folyamatosan hibáztatom magam, ha valami baj történik, és van amikor olyan vagyok, mint egy penge, amely könnyen bánthatja az embereket, és megakadályozhatja az embereket közeledését.
Amikor debütáltam, olyan fáradtnak éreztem magam a hangim miatt. Mert ezekben az időkben gyakran énekeltem a próbán kívül, így senki nem mert közeledni felém. Azt mondták, nem is mertek hozzám... Úgy tűnt, mintha csak egy sötét felhőréteg vesz körül.
Nem volt erőm figyelembe venni mások érzéseit, mert annyira depressziós voltam és csalódott. Azokkal az érzésekkel szembesültem, amelyekkel magam sem tudtam szembenézni/elviselni, így pokoli pokolba kerültem. Összehasonlítás a "mosolygó angyallal". Inkább "pokoli angyal" voltam.
A rajongók szemében azonban mindig vidám ember vagyok. Amikor debütáltam, fáradt voltam, mert különbözött az, amit az emberek láttak, és az, ahogyan éreztem magam. Még arra isd gondoltam, hogy "hamis vagyok-e ahhoz, hogy így viselkedjek, ha valójában nem vagyok boldog..." Engem azonban sokáig nem zavart ez, hiszen a körülöttem élők mind azt gondolták, hogy boldog vagyok, fokozatosan formálódtam ilyenné.
Még akkor is, ha szomorú dolgok vannak, az emberek azt fogják mondani, hogy "Amikor pozitivitásról beszélünk, Daesung-ra fogunk gondolni. Nem fogod feladni ezért az apróság miatt, igaz?" Szerettem volna az lenni, akiről azt hitték, hogy ilyen, azért lépésről lépésre áttértem arra az oldalra.
Boldog ember akarok lenni. Nem kérem az embereket, hogy boldogok legyenek miattam, legalábbis nem szeretném, ha miattam lennének boldogtalanok. Nem, nagyon boldog ember akarok lenni. Szeretném elterjeszteni a "boldog vírusomat" a körülöttem élő emberekre, akárcsak Joel Osteen.
Mert áldottnak érzem magam, és így vissza tudom fizetni azoknak, akik olyan sokat segítettek nekem.
Nincs értelmetlen kihívás ezen a világon [ ~ 15. rész ~ ]
A BIGBANG debütálása után egy sorozatos promócióba kezdtünk, és mindannyian ugyanazért a célért dolgoztunk. Bár már elégedett voltam az ötünk közös tevékenységeivel, mégis kíváncsi voltam, mennyit tudok elérni a saját erőmmel...
Tudni akartam, hogy mennyi mindent érhetek el, ha magam csinálom, és a saját képességeimet is tesztelni akartam. Bár nem voltam 100%-os önbizalommal arról, hogy mennyit tudok elérni, továbbra is szerettem volna kipróbálni saját határaimat.
Napok után reménykedtem benne, egy esélyben, hogy megtudjam, hol vannak a határaim. Vágytam az esélyre, hogy kiállhassak anélkül, hogy a tagokra hagyatkoznék... Nem számít, hogy mikor... mikor ettem, feküdtem az ágyban vagy utaztam a buszon... Erre gondoltam... Amikor szabad napom volt, erre gondoltam. Ha van ilyen lehetőség, jövök és megkeresem. És végül a vágyom valóban valóra vált. Felkértek, hogy vállaljak egy szerepet a 'Cats' című musical-ben. Bár nem gondolkodtam azon, hogy valójában mit szeretnék csinálni a következő napokban, nagyon örültem ennek! Annyira izgatott voltam, hogy remegtem...
Miután elfogadtam az ajánlatot, minden eddiginél jobban szerettem volna részt venni a musical-ben. Annak ellenére, hogy háromszor néztem újra, valahányszor újra kezdtem nézni, új érzések támadtak bennem. Annyira energikus embert látni a színpadon, annak ellenére, hogy a székemben ültem, remegtem tetőtől talpig.
"Tényleg állhatok a színpadon? Valóban elvállalhatom ezt a szerepet?" A karomat csipkedtem, hátha csak egy álom.
Nagyon boldog voltam ez idő alatt, mikor gyakoroltam a musical-hez. Bár nem sok időm volt rá, valahányszor elmentem a próbára, a testemet ismeretlen erő töltötte fel. Azt hiszem, azért, mert egy teljesen új világba akartam belépni, a várakozás és az izgalom folyamatosan erősített.
Valahányszor a gyakorlóterem ajtajához léptem a barátaimnak kiáltottam: "Hello mindenkinek, Daesung vagyok!" Ezt azért csináltam, hogy felvidítsam magam!
Annyira boldog voltam, annak ellenére, hogy hajlandó voltam viselni a kínosan szűk ruhát! Bár kezdetben alkalmi viseletem volt a gyakorláshoz, mindenki más szűk ruhát hordott... És volt egy idős, aki csak arra emlékeztetett, hogy viselte a gyakorlatok során is, megszoktam, amikor az igazi show-ban voltam... Azért, még próba közben is viseltem...
Nem számít, mivel találkoztam annak idején, csak úgy éreztem, hogy nagyon érdekes.
Mivel megfertőződtem a 'positive virus'-al (ford.megj: boldogság vírus), egy vírus, amelynek gyógyítására nem is volt szükségem gyógyszerre.
A dolgok úgy alakulnak, ahogy hiszem [ ~ 16. rész ~ ]
Nem felejtettem el a 'Cats'-ben való részvétel érzését. Hosszú ideig kellett hazudnom a drámában, de abban az időben csak arra gondoltam, hogy milyen izgalom fogott el, miután tudtam, hogy felkértek az előadásra és milyen kevés időt töltöttem a próbákkal... Aztán tovább gondolkodtam azon, hogyan érették ki színészi képességeimet...
'Csodálatos most, hogy a színpadon állhatok, hogy fellépjek! Ez egy csoda! Egy csoda!" Bár nem mindig sírtam... Érzékeny voltam akkoriban, de ez a személyzetnek és a darab többi szereplőjének szólt...
Mivel azonban a közönség tapsot adott nekem, mert színész voltam, nem pedig énekes, azért minden tapsot magaménak tekintettem!
Sőt, mivel először kaptam tapsot a szüleim korosztályától, különösen meghatódtam.
A közönség az egész előadás során csendben volt, de amikor az előadás véget ért, hirtelen mindenki izgalmát mutatta ki... Valóban mély nyomott hagyott bennem.
Amióta részt vettem a BIGBANG meghallgatásán, csodák történtek velem [ ~ 17. rész ~ ]
G-Dragon a vezető és Taeyang 6-7 éve gyakornok, T.O.P hyung fiatal korában kezdte földalatti tevékenységét, és még a maknae is a saját csapatában táncolt, amikor iskolás volt... Meghallgattak velük és engem választottak ki velük... Minden olyan volt számomra, mint egy csoda...
Yang elnök előtt, mivel ez volt az első alkalom, hogy meghallgatáson vagyok, túlságosan ideges volt, így nem énekeltem jól a dalt. Még mindig nagyon tisztán emlékszem rá. Néhány hónap elteltével Yang elnök elmondta, hogy miért választott engem: "ragyogó mosolyom van."
Azt mondják, hogy létezik egy "önbeteljesítési prófécia", a dolgok úgy alakulnak, mint amira számítok, például, ha azt gondolom, hogy "nem tudom megtenni" vagy "csak én vagyok ilyen...", akkor az a sors, hogy a jövőben nem tehetem meg. Ha negatív eredményekre gondolok, akkor ezek a gondolatok több negatív gondolatot generálnak, és ez rosszabb eredményekhez vezet.
'Az életem olyan mesés!', ha így gondolkodom, akkor az életem egyre jobb lesz, és ez a szabály lényege.
Ha van valaki, aki valahol gyászolja a bizonytalan jövőjét, és folyamatosan azt gondolja, hogy "én nem tudom megtenni", vagy más dolgok zavarják, azt akarom neki mondani: "el kell kezdeni másra gondolni, hogy mostantól MEG TUDOM CSINÁLNI, és a világ olyan lesz, amilyennek elvárod."
Egyáltalán nem nehéz. Csak meg kell változtatnod a gondolkodásmódod. Még ha Daesung is képes rá, te miért ne tehetnéd meg?
Szeretnék megfertőződni a 'Positive Virus'-al [ ~ 18. rész ~ ]
Egyszer csak beléptem a "Kang Daesung, mikor lesz vége az átalakulásodnak" című részbe. A szerző az "átalakítás" segítségével jellemezett engem, aki kihívást jelentett számomra, hogy énekeljek Trot-ot, vendégszerepel varietéműsorokban, musical-ekben és még a zenei műsorok MC-je is próbál lenni.
Amikor ezt olvastam, úgy éreztem, hogy repülni fogok, mert az emberek a különféle tevékenységeimet nem értelmetlen kihívásoknak tekintették, hanem átalakításnak! Úgy éreztem, hogy ebben az időszakban nem pazaroltam erőfeszítést a különböző dolgok kipróbálására.
Tulajdonképpen vagy egy rossz szokásom. Amikor valami nyugtalanító dolog történik, még akkor is, ha a körülöttem lévő emberek valóban segíteni akarnak, nemet mondok, amíg nem igazán tudom kezelni a helyzetet. Bár úgy tűnik, hogy nem akarok bajt okozni a barátaimnak, gyakran ez súlyosbítja a problémákat, ha magam intézem.
Ugyanez volt, amikor a 'Family Outing', a 'Cats' és a 'Music Bank' vendége voltam. Mivel nagyon sűrű volt az időbeosztásom, majdnem kiégtem, de nem szóltam semmit, és próbáltam magam kezelni. Olyan volt, mintha egy kis problémát hógolyóznék, amíg igazán nagy nem lett. Utána már tudtam, hogy muszáj feladnom ezt a szokást. Tényleg hülye voltam akkoriban.
A sűrű ütemterv sok problémát is okozott, például, mint a hisztik, mert nem volt időm.
"Miért van csak 24 óra egy napban?" - tettem fel ezt a kérdést rengetegszer.
Ez különösen igaz volt, amikor a 'Cats' című előadásra készültem. Mivel nem volt elég időm, megkérdeztem a menedzseremet, hogy "hogyan tudok fellépni a musical-ben, ha egyáltalán nem gyakorlok? Kérlek, legalább adj egy kis időt erre!" Ezek után azonnal megbántam. Én is tudtam, hogy én magam is szuper szoros menetrendben vagyok, de még szerettem volna részt venni egy musical-ben... de akkor másokat hibáztattam... Annyira bűnös voltam, hogy nem tudtam, mit mondjak utána. Azonban, nagyon szorongtam, mivel túl sok tennivaló volt, de csak kevés időm. Ha lehetséges lett volna szerettem volna kölcsön venni időt másoktól is.
Megtakarítottam az evési és az alvási időt is. Folyamatosan időt szorítottam, hogy gyakorolhassak. Bár nehéz volt küzdeni az idővel, haszontalan, ha én is hibáztatom.
Aggódtam, hogy kudarcot vallok-e, mert túl mohó voltam ahhoz, hogy túl sok dolgot tegyek ugyanabban az időben, valamint, hogy baj hozok-e a körülöttem élőknek.
Még most is sok mindent szeretnék csinálni, és sok álmom is van. És nagyon hiszem, hogy egyszer majd valóra válnak. Ha most feladom csak azért, mert nehéz napokat élek, akkor ez tiszteletlen cselekedet a saját álmaimmal szemben.
Minden lélegzet, amit teszek, minden lépés, amit mozgatok, a ragaszkodást az álmaim felé vetettem.
Ezért ma is mosolyognom kell. Ha feladom a reményt, kétségbeesek. Ellenkezőleg, nem lesznek csodák, ha valóban hiszek a reményekben?
Az élet mindig kopogtat álmaink és reménységünk ajtaján.
~ Daesung... ~ [ - 19. rész - ]
- Hwangsshabu szemében: Először csak próbálkozz, ha minden rendben, akkor jó lesz és fordítva! -
Nincs mit megjegyeznem Daesung-on, mivel ő valóban eltökélt azokban a dolgokban, amit meg akar tenni, és nagyon őszinte.
Amikor egy másik edzést tervezek, amit a BIGBANG tagjainak kell elvégezni, akkor azt a fizikai erősségeik és a jó sportágak alapján fogom megítélni. Én is többet osztok ki, mint amennyit el tudnak végezni arra az esetre, ha a közepén feladnák. Daesung befejezi az összes gyakorlatát, még a legnehezebb résznél is, például, ha megkérem a tagokat, hogy végezzenek 120 felülést, a többi tag azt mondja: "Nem tudok többet belerakni a többiből?" De Daesung nem mond semmit, csak csinálja. Megpróbálja befejezni azt a részt, amely meghaladja képességeit, bár nehézségekkel fejezi be. Ha később elmondom neki, hogy "ezeket a részeket azért terveztem, mert azt hittem hogy a közepén feladjátok..." Akkor Daesung csak annyit válaszol: "Ah... Értem, az akartam mondani... kicsit elfáradtam..." Aztán szégyenlősen elmosolyodik.
Mivel rengeteg türelme van, úgy gondolom, hogy képes megbirkózni azzal, amit adok neki. Amikor csak tudtam, hogy rendszeren meg kell jelennie a zenei programokban, kissé aggódtam, azért megkérdeztem tőle: "rendben van, ha te kezeled?" Csak halkan válaszolt nekem: "Először csak megpróbálom. Ha rendben van, akkor kiderül, hogy helyes-e, és fordítva. Mert mindennek két oldala van. Először megpróbálok tapasztalatokat szerezni."
Daesung ilyen ember. Nem fogja megváltoztatni azt, amit csinálni akar néhány apró akadály miatt.
Nincs mitől tartani, nincs mitől félni.
- Lee Jaewook szemében: Nagyon várom, hogy milyen lesz Daesung 5 éve múlva -
Daesung olyan személy volt, aki egyáltalán nem szeretett táncolni. Eredetileg aggódtam, hogy képes-e utolérni más tagokat, és képes-e megemészteni a tánc jó lépéseit. Azonban mind ezekre képes. És nem csak jól táncol, hanem énekelni is tud. Nem számít, hogy mit tanítasz neki, a tudást elsajátítja.
Kétségtelen, hogy Daesung a hangulatjavító, legfőképp a mosolya emelheti fel a hangulatod. De a mosolyában is láthatjuk a saját gondolatait. Érezheted, ahogy megpróbálja elmondani neked, hogy bárki is vagy, ha megpróbálod, jól meg tudod csinálni. Mielőtt azonban minden elkezdődne, Daesung agódalmaskodó, ha sokáig tart. Még azokban a dolgokban is, amelyeken az emberek biztosan segítenek neki, ha kéri, mégis megpróbálja előbb rendezni őket. Úgy gondolom azonban, hogy ezért nőtt fel fokozatosan.
Nem számít, hogy éli az életét vagy zenél, Daesung nagyon érett. Bár minden tag jövője ígéretes, Daesung-nak végtelen lehetőségei vannak.
Ezért nagyon várom, hogy milyen lesz Daesung 5 év múlva.
- Li Jae Wook, a koreográfus
Nem kérnék semmit, ha ilyen fiam lenne [ ~ 20. rész ~ ]
Látszólag ő az, aki a legkevésbé mohó, de valóban ambiciózus személy. Ezért valóban kemény önmagához. Ha nem tudja teljesíteni az elvárásait, nagyon depressziós lesz. Amikor látjuk, hogy ilyen, mi is boldogtalanok leszünk. Általában ő kelt fel a leghamarabb a dorm-ban is. Még rossz dolgokat is beismer, ha valóban ő tette azt.
Ahhoz képest, ahogy önmagával bánik, valóban nagylelkűen bánik másokkal. Keményen dolgozik azért, hogy boldoggá tegye az embereket. Azonban nem sok ember szereti a kedves személyiségét. Azok az emberek, akik már régóta ismerik, azt is mondják: "Nem kérnék semmit, ha ilyen fiamm lenne!"
Amikor először meglátott, közvetlenül 'Ajumma'-ként szólt hozzám, annyira meglepődtem, hogy így hívott. Megkérdezte a koromat, és ezt mondta. "Tehát, ha eléred ezt a kort, akkor már nem vagy ajumma?" Ekkor azt gondoltam, "Miért van ilyen gyerek?" De e cím miatt váltunk közelebb egymáshoz. Daesung fejlődni fog, mert a jelleme miatt szigorúan bánik önmagával szemben és másokkal.
- A YG Entertainment A& vezetője
Fordította: Wia, az oldal adminisztrátora
Kiálts a Világnak: SEUNGRI
"Kérlek töröld ki a vesszőt a szívedből és rakj a helyére egy felkiáltó jelet. Az élet egy gyorshajtás, ami tele van buktatókkal és hátráltató tényezőkkel folyamatosan. Kérlek higgy abban, hogy magadért dolgozol keményen, mert a versenyszellem legfontosabb formája a magabiztosság." ~ Seungri
Név: Lee Seung-hyun
Születési év: 1990. december. 12.
Tehetség: éneklés, táncolás, japán nyelv ismerete
Zenés dráma: "Sonagi"/Film: Miért jöttél a házamba?
Szóló dal: "Strong Baby"
Meg kell ragadnod az álmaidat, még akkor is ha az esélyek olyan aprók, mint egy kavics.
A 10%-os esélyben való kapaszkodás [ ~ 1. rész ~ ]
- "Az utolsó tag, Nagy Seung-hyun (T.O.P.), kérlek lépj előrébb"
2006 nyarán, az énekhang tesztelés végéhez ért, ezután választották ki a végleges tagjait a BIGBANG-nek. Miután az elnök, szólította Jiyong-ot, Taeyang-ot, Deasung-ot és végül T.O.P-t, az én nevem nem hangzott el.
Abban a pillanatban semmi más nem járt a fejemben, csak hogy nagyon mérges vagyok önmagamra, majd úgy éreztem elveszítettem az eszem. Elveszítettem ezt a nagyon nehezen jött lehetőséget, aggódtam és közben sajnáltam az elmulasztott lehetőséget. De semmi értelme nem volt a sajnálatomnak, hiszen az időt nem lehet visszapörgetni és megváltoztatni a múltban történt dolgokat. A mai napig nem hiszem el azt, hogy megtörtént. Nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy nem énekelhetek és táncolhatok többet a barátaimmal, testvéreimmel, akikkel osztoztam az álmainkon. Nem létezett nálam az a lehetőség, hogy újra kell kezdenem az életemet, szóval még sírni sem tudtam.
Igazságtalannak éreztem az egészet. Én csak egyszerűen követtem az álmaimat, eljöttem Szöulba egyedül, család és barátok nélkül. Csak a gyakorlásnak éltem. Az világos volt számomra, hogy a tehetségem nem üti meg a többiekét, szóval még többet gyakoroltam akár hajnalig, hogy ugyan azon a szinten legyek, mint ők. Végig kitartó voltam a sok nehézség ellenére is, de amikor nem választottak ki, ürességet éreztem. Ahogy a mondás szól, "dolgozz keményen, mint egy őrült." Nem tudtam, hogy milyen kifogással magyarázhatnám meg azt az eredményt, ami nem volt kielégítő számomra. Ahogy erre gondoltam a múltban, nem szerettem volna az az ember lenni, akinek kifogásokat kell keresnie.
"Tudom kis Seung-hyun, hogy megvan a tehetséged ahhoz, hogy énekes váljon belőled és tudom, hogy táncolni is jól tudsz, de én énekeseket keresek nem táncosokat. Az énektudásod még mindig hiányos." Megbántott ezekkel a nyers, de helytálló jelzőkkel az Elnök Úr. A dolog, amit a legjobban szerettem és amiben meg is volt a kellő magabiztosságom, az a tánc és tudom, hogy mindent bele is adtam, de ennek ellenére még is az én hibám volt az, hogy elbuktam. Nem tudtam megmagyarázni és nem is volt értelme az ellenszegülésnek.
Amikor kihirdették a végső értékelést, a következő szavak jutottak el hozzám: "Ha szeretnéd magad újra kipróbálni, gyakorolhatsz a szobában egyedül, miután a BIGBANG végzett a saját gyakorlatával, de az esélye annak, hogy ezek után kiválasztanak kevesebb, mint 10%."
Az esélye, a lehetősége, 10%...annak ellenére, hogy tudtam ez azt jelenti, hogy nincs értelme a próbálkozásnak sem, még is egy ici-pici fénysugárnak láttam az alagút végén. Annak a tudata, hogy nincs vége hálássá és izgatottá tett. Annak ellenére, hogy az esélye annak, hogy sikeressé válok nagyon kicsi volt, a szívem szaporán vert és annak a gondolata, hogy újra megmérettethetem magam, izgatottsággal fogott el.
Az emberek általában sírnak, ha boldogok, mert az olyan nagy érzelem. A könnyek, amik most vannak a szemembe a nevetéstől vannak ott. Elkötelezett voltam az mellett, hogy megragadom a lehetőséget és megemelem a "kevesebb, mint 10% esélyemet."
Hol van a gyakorló termem? Bárhol, ahol lehet táncolni. [ ~ 2. rész ~ ]
Szerencsém volt látni Ji-Sung Parkot (híres koreai focista) az újságban és azonnal szembe jött velem, hogy mennyi sérülés és heg van a lábán. Szinte az egészet befedte. Abban az időben, nagyon elszomorodtam ettől a látványtól. Habár az ő helyzete hasonló volt az enyémhez. Amikor készültem a második kihívásra, hogy BIGBANG tag legyek, ez a láb jutott mindig eszembe és így biztattam magamat: 'Azok a dolgok, amiktől most szenvedek, később csak sebhelyek lesznek a lábamon.' Ezektől a dolgoktól mindig felbátorodtam és mondhatjuk, hogy szerencsésebb vagyok, mint Ji-Sung Park, mert az én lábaim jobb kondícióban vannak még mindig.
Tényleg nagyon keményen akartam dolgozni még egyszer abból a célból, hogy megnézzem áttudom-e írni a sorsomat. Sok nehézséget elviseltem akkoriban. Nem élhettem tovább abban a kollégiumban, amin osztoztunk a BIGBANG tagokkal előtte. Ahhoz nem voltam elég idős, hogy kibéreljek egy szobát a közeli hostel-ben, arról nem is beszélve, hogy meg sem tudtam volna fizetni a kiadásokat. Nem akartam a szüleimtől sem kérni anyagi segítséget. Végül megkértem a menedzsert, hogy hagy aludjak a házában.
'Nem fogok zavarni, ígérem. Csak egy helyre van szükségem, ahol alhatok éjszaka, szóval kérlek, hagy aludjak itt...'
Szerencse, hogy a menedzser igent mondott a kérésemre gondolkodás nélkül, de akkor egy újabb nehézség került az utamba. Többet nem vehettem részt a gyakorló órákon, amiken előtte igen.
Szóval ezek után csak magamra számíthattam. Eldöntöttem, hogy nem pazarolok több időt arra, hogy aggódom, mivel úgy sincs sok időm igazából. Nagyon sok dolgom volt, ebbe beleértve a drasztikus fejlődésemet is, amit szerettem volna véghez vinni záros határ időn belül. Arra gondoltam, hogy ha a drága időt azzal töltöm, hogy aggódok, az egyenlő azzal, hogy elpazarolom az időmet. Minden másodpercet meg kellett ragadnom ahhoz, hogy azt tegyem, amit tennem kell.
Úgy kezdtem el gyakorolni, hogy nem igazán tudtam, hogy mit is kellene csinálnom, szóval kiválasztottam a 'Haru Haru' című számot a Taxiana-tól és azt gyakoroltam (először átírással).
Aztán le szerettem volna cserélni ezt a számot. Olyan elfoglalt voltam, hogy nem volt időm negatív dolgokon gondolkodni. A fennmaradó időmet úgy szerettem volna eltölteni, hogy kipróbálok új dolgokat a dal közvetítésében.
Meg kellett hallgatnom a számot százszor. Nem számított, hogy hol vagyok, mindig énekeltem. A gyakorló teremben (miután a BIGBANG befejezte a saját próbáját, én váltottam őket éjfélkor), az utcán, ahol rengeteg ember volt vagy a menedzser házában… énekeltem és énekeltem. Volt pár ember, aki próbált abban megakadályozni, hogy az utcán énekeljek, azt mondták 'maradj csendben.' Néhányan mutogattak és kritizáltak azért, amit éppen tettem. Annak ellenére, hogy ilyen élmények értek, nem veszítettem el a lelkesedésemet, sőt ezek hatására még jobban szerettem volna nekik bizonyítani, hogy meg tudom csinálni.
'Olyan vagyok, mint egy őrült ebben a pillanatban, de egy napon ezt az őrültet fogják dicsérni, hogy kitartott az mellett, amiben hitt.' Mindig ezzel a mondattal próbáltam magam feltüzelni.
Az agyam folyamatosan azon kattogott, hogyan tudnám fejleszteni az ének tudásomat, szóval amikor jött egy új ötletem, gondolatom, mindig leírtam. A végére az egész lap tele lett a jegyzeteimmel és szinte nem is lehetett rajta üres helyet találni, hogy újabb dolgokat írjak le.
Az első hét rekord sebességgel telt el, hiszen nagyon elfoglalt voltam és szinte észre sem vettem az idő múlását.
Nincs ötödik ok. [ ~ 3. rész ~ ]
Végre eljött a nagy nap, a döntés ideje. Abban a ruhában mentem az Elnök Úr elé, amit a BIGBANG tagok segítettek kiválasztani.
De mi folyik itt? A fejem teljesen kiürült és semmi nem jött ki a számon, amikor belenéztem az Elnök Úr szemébe. A testem olyan merevvé vált, hogy úgy tűnhetett, hogy leállt minden szervem.
"Lee Seunghyun mutasd meg a benned rejlő energiát. Azt szeretnéd, hogy a kemény munkád csak úgy elszálljon a semmibe?"
Összegyűjtöttem az összes létező bátorságomat és energiámat és az Elnök Úr elé sétáltam. Mielőtt elkezdtem énekelni, előhúztam a titkos kártyámat. A «BIGBANG debütáló dokumentumfilmben» volt egy rész, ahol megmutatják ahogy az Elnök Úrral beszélgetek és elsorolom neki azt "az 5 okot, amiért engem kellene választania." Néha szoktunk erről beszélni, hogy mi történt akkor ott. A tagok azt gondolták, hogy "vicces próbáltam lenni" és igen egyetértek. A mai napig kiráz a hideg ahogyan visszagondolok erre, de hogy létezett az álom, hogy "engem kell választania," ott volt biztosan, így soha nem szégyelltem magam.
A magabiztosságom az őszinteségemből adódott, hiszen tudtam, hogy ez a lehetőség soha többet nem fog visszatérni az életemben. Ott volt az az érzés, hogy nem szalaszthatom el ezt a pillanatot. Amikor a szemünk találkozott, a szívem hevesebben kezdett el verni, az állásom határozatlan lett és amikor kinyitottam a szám csak dadogni tudtam. Összegyűjtöttem az összes erőmet a torkomban, hogy megakadályozzam a hangom remegését és szélesre nyitottam a szemem, hogy ne járjon össze vissza az idegességtől. Minden szót tisztán mondtam, hogy lássa, hogy komolyan gondolom ezt az egészet.
"Az első ok, amiért én lennék a megfelelő választás, az az, hogy nem én vagyok a tökéletes jelölt a csapat maknae pozíciójára? A második ok a tánc tudásom. Hiszen elég tapasztalt vagyok előadásban és koreográfiában, ezt feltudnám használni és segíthetnék a csapatnak ebben az aspektusban. A harmadik az imázsom. A csapat többi tagja használhatja az erős és jóképű arcukat, hogy megtartsák a fanokat, én pedig használhatnám a cuki, naiv és okos imázsomat. A negyedik ok a magabiztosság. Nem számít hol vagyok, minden helyzetben magabiztosan tudok fellépni és a beszéd készségem minden helyzetbe jól jöhet."
Mire elértem volna az ötödik okhoz, a kiürült agynak nyoma sem volt, helyette az erős, magabiztos hangomat használva kifejtettem az utolsó részét a beszédemnek. "Nincs ötödik okom. Nem fogod megbánni a döntést, ha engem választasz és adsz egy esélyt. Biztos vagyok benne, hogy használni fogom a bennem rejlő potenciált és magabiztosságot, olyat is amit még nem volt lehetőségem megmutatni és mindenkinek meglepetést fogok okozni."
Pontosan így történt. Lett volna még több ok? Még ha elsorolok több százat, de az Elnök Úr úgy gondolja, hogy nem én vagyok a megfelelő, akkor teljesen mindegy. Annak ellenére, hogy valószínűleg reménytelen volt elsorolni az okokat, hogy miért legyen a "Kis Seung-hyun a csoport tagja," de meg akartam próbálni. Megragadni az utolsó esélyt, nem érdekelve, hogy esetleg megalázom magam, hiszen olyan nagyon szerettem volna énekessé válni és arról álmodtam, hogy engem választanak. Egyetlen egy gondolat volt akkoriban a fejemben, "Engem kell, hogy válasszanak."
Miután felsoroltam az összes okot, eljött az éneklés ideje. Nem volt időm arra, hogy felmérjem milyen arcot vágtak a többiek, akik jelen voltak, de legjobb tudásomnak megfelelően énekeltem, hiszen tisztában voltam vele, hogy ez az utolsó esély arra, hogy lenyűgözzem őket. Meg kellett mutatnom az embereknek, hogy mennyi mindent tanultam 3 év alatt, mindezt 3 percbe összesűrítve. Az új ruháimból csavarni lehetett volna a vizet. A legjobbamat nyújtottam és nem bántam meg semmit.
Egy héttel később, csoda folytán BIGBANG tag lettem. Az öröm, hogy alkalmas vagyok nem volt hasonlítható ahhoz az érzéshez, hogy végre sikerült valamit elérnem. A kemény munkám kifizetődött. Belekapaszkodtam abba a reménybe, ami olyan vékony volt, mint egy selyemszál.
Rengeteg kihívással nézünk szembe az életben. Ha soha nem próbálod ki magad, soha nem fogod megtapasztalni a vesztés ízét és soha nem is fogsz a siker közelébe kerülni. Mi történt volna, ha akkor ott, a hangom miatt nem választank ki és hazamegyek? Túlságosan is lusta vagyok ezt végig gondolni, főleg úgy, hogy ezt soha nem fogjuk megtudni.
A félelem SEMMI [ ~ 4. rész ~ ]
Szeretem ezt a mondást, 'semmi sem lehetetlen.', szinte érzem, hogy milyen elhivatottak és lelkesek azok az emberek, akik eszerint a mondás szerint élnek. Én kitaláltam egy saját változatát ennek, 'a félelem SEMMI.' Nem lehetnék butább, ha akkor adnám fel, amikor a nehézségek szembe jönnek velem. Nem tetszik amikor az emberek azt mondják 'Ezt nem tudom megcsinálni.', 'Félek, hogy elfogok bukni.', mivel ők feladták, mielőtt bármit is megpróbáltak volna.
Persze, hogy én is tartok az új helyzetektől, amikkel szembe kell néznem. 'Mi vár rám ezen az ösvényen?' Én is félek az ismeretlentől, de amikor ilyen gondolataim támadnak, ezekkel a szavakkal bátorítom magamat: 'Soha nem fogom megtudni, hogy mi vár rám, ha meg sem próbálom.' Ezután összeszedem magam és tovább megyek.
Amikor hetedikes voltam, elmentem egy másik iskola ünnepségére. Volt ott egy csapat, akik egymáshoz passzoló ruhákban álltak a színpadon és szerepeltek. Táncoltak, az osztályunkból senki nem tudta levenni a szemét róluk, én sem. Még levegőt venni is elfelejtettem, ahogy néztem őket.
'Én is EZT akarom csinálni!' Nagyon tisztán tudtam abban a pillanatban, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Soha előtte nem éreztem még így. A szívem olyan sebesen vert, hogy azt gondoltam a mellkasom fel fog robbanni. Számomra tényleg ez volt az, amit úgy hívunk 'az álom, ami megdobogtatja a szívemet.'
A következő napon elmentem a YMCA-ba, hogy meglátogassam azokat a nálam idősebb fiúkat, akik előtte való napon olyan lenyűgözően táncoltak, de nem gondoltam közbe semmi komolyra.
'Tudod, hogy hogy kell táncolni?' 'Nem, nem tudom, de mindent bele fogok adni a mai naptól kezdve. Megvan a magabiztosságom, hogy jól csináljam.'
Miután ezt kimondtam, megpróbáltam a testemet arra a zenére mozgatni, amit bekapcsoltak. Nem készültem fel előre semmivel. Csak random táncoltam. Biztosan nagyon hülyén néztem ki abban a pillanatban, de nem igazán érdekelt, hiszen csak velük akartam táncolni.
Megvolt a tehetségem a táncoláshoz, pedig fogalmam sem volt, hogy éppen mit csinálok. Tökéletesen táncoltam a zenére. A csapat tagjai meglepődtek a bátorságomon, de végül bevettek maguk közé.
"Barátaim, hagy próbáljam meg megkoreografálni ezt a táncot" [ ~ 5. rész ~ ]
Új élet kezdődött számomra, amikor bekerültem a tánccsapatba. Előtte, amikor vége volt a sulinak, mindig a haverjaimmal lógtam, úgyhogy a nappalok és éjszakák csak úgy elteltek. Miután csatlakoztam a tánccsapathoz, a suli után 4 és fél órát gyakoroltam a táncunkat egy lepukkant teremben. Egy idő után olyan szintre kerültem, hogy 1-2 nap alatt megtudtam tanulni a koreográfiát a barátaimtól. Ezt nagyon élveztem és többé nem volt teher a táncpróba.
A tanórákon próbáltam memorizálni a táncmozdulatokat a fejemben. A szünetekben és az ebédszünetben pedig mindig gyakoroltam a tanterem mögött. A tanárok mindig leszidtak és kiabáltak velem, de őszintén a diák, aki hanyagolta a tanulmányait a tánc miatt, ez nem riasztotta vissza.
Hittem magamban annak ellenére, hogy körülöttem az emberek azt mondták az álmomra, hogy nem lehetséges. Nem azért táncoltam, mert nem szerettem tanulni, hanem azért, mert tényleg ezt akartam csinálni. Nagyon keményen gyakoroltam. Nem az a legfontosabb, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy hogyan csinálod, nem igaz? A tánc nem kifejezetten tanulás, de valamivel keményen foglalkozni, amire utána büszke lehetsz, igen is jó dolog. Ezek a napok nem tartottak sokáig, hiszen a csapat 3 hónap után felbomlott.
"Kizárt dolog. Nem is volt lehetőségem a színpadon szerepelni…tényleg csak így véget vetünk ennek?"
Nem akartam feladni azt, amiért ennyit dolgoztam. Miután a csapat felbomlott, mindenki keresett magának új tánccsapatot. Négyen maradtunk a csapatból, de az volt a bökkenő, hogy egyikünk sem tudott táncot koreografálni. Nekem sem volt elég tapasztalatom akkoriban, így tettem, amit tudtam, de nem volt magas színvonalú. A többiek is kipróbálták magukat, de a koreográfiák nem lettek túl eredetiek.
A többiek a feladás gondolatával játszottak. A szenvedély, amely az új mozdulatok kipróbálása iránt éreztünk, villámsebességgel eltűnt, úgyhogy ebben az időszakban csak lehangoltan lógtunk a levegőben. Egy kis idő elteltével meguntam a semmit tevést, szóval az az ötletem támadt, hogy szerzek új tagokat és én leszek a csapat vezetője.
"Srácok, kérlek higgyetek bennem. Hagy koreografáljak én egy táncszámot."
"Te? Koreografálni? Hahaha…még csak most tanultad meg az alapokat…felejtsd el. Körbe kérdezhetünk más csapatoknál, talán náluk van elérhető koreográfus."
"Hogy találunk új koreográfust? Hagy próbáljam meg, adjatok pár napot."
Elég kemény procedúra volt a tagok meggyőzése arról, hogy adjanak nekem egy esélyt, de végül belementek. Fogalmam sem volt, hogy fogjak hozzá, de nem volt időm ezen aggódni. Az összes megszerzett bizalmat elvesztem, ha nem vagyok képes pár nap alatt kitalálni egy jó koreográfiát. Nagyon sok videóklippet néztem végig és mindenféle tánccsapatot, olyanokat is, akikre a tagok eddig nem is gondoltak. Nem volt időm arra, hogy ámuljak az általam végig nézett klippeken és a benne szereplő emberek tehetségén. Nyomás alatt voltam és muszáj volt koncentrálnom.
A többiek el voltak ámulva az általam kreált koreográfiától, mindegyikük azt mondta, hogy "jó", "jól sikerült", ez meggyújtotta a morálunkat. Hallottuk, hogy pont ezután volt egy táncverseny, (Hungrodong). Beneveztünk, mert úgy gondoltuk jó élmény és tapasztalt szerzés lehet, illetve kíváncsiak voltunk a koreográfia fogadtatására is nagy színpadon. 'Il Hwa'-nak hívták a tánccsapatunkat. Azt jelentette, hogy "legenda hagyás."
A verseny napján rengeteg csapat volt jelen. Sokan amatőrök voltak, de voltak nagyon profi, nagy hírnévvel rendelkező csapatok is. Nem is álmodtunk arról, hogy nyerünk bármilyen díjat is; egyszerűen nem akartuk zavarba hozni magunkat, ezért megnyugtattuk hömpölygő szívünket és felmentünk a színpadra. A közönség tekintete abban a pillanatban megfagyott, de az előadást továbbra is folytatnunk kellett.
Azonban történt valami, amire nem számítottunk. Amikor lemenetek a táncok, következett az eredményhirdetés, 'Il Hwa' kapta az első helyért járó díjat. Majdnem összecsuklottam. Csatlakozni egy ismeretlen tánccsapathoz, amely kis idő után közel került a teljes felbomláshoz, majd visszatérni…egy pillanatnak tűnt az egész a fejemben. Ez a kihívás nem csak a képzelet szüleménye volt vagy egy álom, de nem is egy ártatlan gyermek cselekedetei. Igazi volt és a könnyeimet többé nem tudtam megállítani.
Attól a naptól kezdve az 'Il Hwa' egy kis tánccsapatból, amelyet senki nem ismer, mi lettünk azok, akik elől haladnak. Mindenki Lee Seung-hyun néven ismert engem, azt az embert, akinek álma volt a tánc. Annak ellenére, hogy volt még egy vezető a csapatban, de a tagok olyannak tekintettek, mint akiben mindig is bíztak. Erős megjelenésem volt az áttörés, valahányszor nehéz időket éltünk át.
A továbbiakban, amikor TV műsorokba megyek, azt hiszem...nincs összefüggés a korok és a számok közt. Ha jelen van a tehetség, teljesen mindegy hány éves vagy, mert mindig tudod bizonyítani, hogy igen is rátermett vagy és tudsz másokat is befolyásolni arra, hogy ugyan ezt tegyék. Más részből pedig vannak dolgok, amiket nem tehetsz meg fiatalon. A tökéletes életutat nehéz lenne megtalálni, ha azt gondolná az ember, hogy a kor egy akadály.
Ha nem kezdek bele ebbe az egészbe csak mert félek, milyen életem lenne? Fogalmam sincs, de egyet biztosan tudok. Nem arathatnám le a babérokat egy-egy siker után.
Seungri egy csirke, aki tud repülni [ ~ 6. rész ~ ]
Egyszer amikor éppen otthon voltam és TV-t néztem, egy csodálatos jelenetet láttam megjelenni a képernyőn.
'Képzelődők?' Nem hittem a szememnek, de amikor jobban koncentráltam, újra azt a képet láttam megjelenni - egy csirke repdesett a fák felett.
'Csirke? Micsoda? A csirke mióta tud repülni?' Tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok a legélesebb eszű az iskolában, de ezt még én is tudtam, hogy egy csirke nem tud repülni. Amikor az emberek csirkét esznek főleg a szárnyát és combját szeretik a legjobban, nem igaz? Ennek ellenére, abban a pillanatban azt láttam a tv-ben, hogy egy csirke REPÜLT a saját maga SZÁRNYAIVAL.
A TV bemondó szerint, a csirke rá volt kényszerítve arra, hogy megtanuljon repülni, mivel a 'családtagjait' a többi állat elpusztította és amikor kicsi volt csak repüléssel tudta megvédeni magát a ragadozók elől. Amikor tanult repülni folyamatosan lezuhant, de ha nem akart a többi állat célpontja lenni többé, tovább kellett próbálkoznia. Meg kellett ragadnia a 0,1 %-os esélyt és megtanulni repülni.
A csirke megtanult repülni.
Miután 3 hónapon keresztül szenvedett, sikeresen megtanult repülni. Úgy repdesett a fák között, mint ha erre született volna. Időközben nagymama lett és a gyermekei, unokái követték az utat, amit kitaposott, így az összes REPÜLŐ csirkévé vált. Talán azért volt ez lehetséges, mert ebbe születtek bele a kicsik és ezt látták egész életükben, hogy a repülés nem lehetetlen dolog. Azt gondolták ez nekik is menni fog.
Annak ellenére, hogy már nem emlékszem mit mondott a műsorvezető, a mai napig tisztán emlékszem arra az inspirációra, amit ez a csirke jelentett nekem - meg kellett tanulnom megragadni a legkisebb esélyt és megcsinálni olyan dolgokat, amibe én magam sem hittem, hogy sikerülhet.
Nem is olyan régen még csak egy átlagos csirke voltam. Voltak szárnyaim, de nem tudtam velük repülni, de most a szárnyaimat használom arra, hogy repüljek és szembe menjek a 'lehetetlennel.' Most már tudom, hogy hogy repülhetek.
'Ezért Seungri, repülni képes csirke.'
Csak egy vékony vonal van a magabiztosnak érzem magam és az alsóbb rendűnek érzem magam érzések között. [ ~ 7. rész ~ ]
Sokszor mondják rólam, hogy tele vagyok magabiztossággal és hogy ha belefogok valamibe, azt megpróbálom a legjobb tudásom szerint csinálni. A valóságban azért annak ellenére, hogy van egy velem született 'eltökéltségem,' sok más összetevő is van, amiről nem tudnak az emberek. Az énekessé válásom útján szembe kellett néznem extrém alsóbbrendűség érzésével, ami sokáig kínzott. A lehetőség lehet elúszik, ha a tehetségem mértéke nem megfelelő. Ez miatt sokáig nyugtalan voltam. Amikor félúton fel akartam adni, emlékeztetnem kellett magamat, hogy maradjak erős. Az mellett, hogy ezt mindig ismételgettem, nem tehettem túl sok mindent.
"Meg tudod csinálni Lee Seung-hyun. Ne felejtsd el, hogy te vagy a legjobb." "A magabiztosságom az egyetlen, amely megkülönböztet a többiektől. A tudatosságomra van szükség akkor, amikor az énekemben, táncomban nincs fejlődés. Ez a megfelelő módja, annak, hogy haladjak előre és ne gondoljak a feladásra, mindig erre fogok támaszkodni."
Voltak napok, amikor nem dolgoztunk elég keményen és ennek ellenére elbíztuk magunkat. Amikor 'Il Hwa' híres lett, mámorosan teltek el a napok. Amikor kimentünk az utcára a fanok felismertek és nagyon sok hivatalos meghívást kaptunk különböző eseményekre. A hivatalos fan klubunk 3 ezer főt számlált.
Amikor aláírtunk egy szponzori szerződést végre volt fix havi bevételem. Minden hónapban 1 millió 200 ezer Won-t kaptunk, amit elettünk és elszórakoztunk a tagokkal. Egy gyereknek, aki csak épp, hogy elkezdte a középiskolát, ez hatalmas mennyiségű pénz volt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mennyit költhetek el. Talán egész életemben élhetek így, gondok nélkül? Lehetséges lenne ilyen szerencsésnek lenni, minden egyes nap. Abban az időben csak az érdekelt, hogy a TV-ben szerepeljek és népszerű és magabiztos legyek.
Ez csak egy illúzió volt. Nem telt el sok idő és rájöttem, hogy túlságosan is arrogáns lettem.
Egy random napon a középiskolában (9.-ben) kaptam egy telefont Szöulból. Egy menedzser hívott, hogy hallott rólam pletykákat és azt javasolja, hogy menjek el egy kiadóhoz ének válogatásra. Annak ellenére, hogy senkit nem ismertem Szöulban, ez egy olyan lehetőség volt, ami az életbe csak egyszer jön, így nem gondolkodtam egy pillanatig sem.
"Seung-hyun-nal beszélek?"
"Igen, én vagyok az."
"Azért hívlak, mert láttam a legutóbbi fellépéseteket. Az Mnet csatorna éppen jelentkezőket vár egy új műsorukhoz, aminek a neve «Shinwa csata» és a fődíj 100 millió Won. Szeretnél részt venni benne?"
"Oh? Persze, elmegyek."
Annak ellenére, hogy nem választottak ki az ének válogatón, nagyon boldog voltam, hiszen egy újabb nagy lehetőség jött velem szembe. Ugráltam és kiabáltam az izgatottságtól, minden áthallatszott a másik szobába. Elkezdtem mindenkinek telefonálni, akit ismerek, hogy "Én, Lee Seunghyun benne leszek a TV-ben! Meg fogom hódítani a szórakoztató ipart és magasan fogok szállni." Miután mindenkit értesítettem, teljesen kifáradtam a folyamatos ugrálástól és szinte észre sem vettem, hogy a szüleim is ugyanolyan izgatottak lettek, mint én. A szülők már csak ilyenek - aggódnak a gyermekükért, aki imád táncolni, de mindig támogattak.
"Fiam! Tégy úgy, ahogy szeretnél! Mi mindig támogatni fogunk, de emlékezz arra, hogy ha valamibe belekezdesz, azt teljes szívvel csináld és ne hagyd félben."
Melyik szülő hinne még így a 18 éves fiúk hihetetlen álmában? A szüleim 'megingathatatlan támogatása' az alapja az én munkamorálomnak.
Minden egyes alkalommal, amikor azt mondom valamire, hogy ezt "én most megfogom csinálni", ők jutnak eszembe. Azzal szoktam magam biztatni, hogy így tudom meghálálni azt a támogatást, amit adtak nekem mindvégig.
Magammal vittem Szöulba a szüleim támogatását és azt a gondolatot, hogy "keményen kell dolgoznom." Úgy tűnt egy-kettőre hírességé válhatok. A valóság sajnos nem egyezett meg ezzel.
Rájöttem, hogy egy senki vagyok. [ ~ 8. rész ~ ]
Lelkesen kezdtem bele ennek a programnak a forgatásába, de egyre nehezebb és fárasztóbb lett hónapok elteltével, ami Gwangju és Szöul közötti ingázásról szólt leginkább. Nem csak fizikailag éreztem magam fáradtnak, de el is bizonytalanodtam.
Igen, egészen híres voltam Gwanju-ban a tánctudásom miatt, de amikor a fővárosba mentem, rá kellett jönnöm, hogy egy senki vagyok vidékről. Úgy tűnt, hogy az a tánctudásom, amit addig megszereztem köddé vált az énektudásomról pedig ne is beszéljünk. Egészen eddig a tánctudásomra koncentráltam csak, hogy hogyan tudnám fejleszteni és soha nem gyakoroltam ténylegesen az éneklést.
Szerettem volna énekórákat venni, de lehetetlen volt, mert minden pénzem az ingázásra ment el. A szabad perceimben próbáltam a kedvenc énekeseimet nézni az interneten, Rain, Saiben Daeng. Nagyon keményen próbáltam megfigyelni a táncukat, ének technikájukat, stílusukat, stb. A legkisebb dolgokra is próbáltam koncentrálni. Ahogy egy régi mondás tartja 'az utánzás az alkotás anyja.' Abban a pillanatban még nem tudtam, hogyan alkothatnám meg a saját stílusomat, de hittem abban, hogy ha utánzom őket, útközben rátalálok a saját utamra.
Sajnos nem mentem át nagy fejlődésen ebben az időszakban, annak ellenére, hogy gyakoroltam. Azok a rideg kommentárok, amiket kaptam a zsűritől nem segítettek. Igen, elkezdtem abban kételkedni, hogy jó ötlet-e továbbra is részt venni ebben a programban. Én csak táncolni szerettem nagyon, soha előtte nem gondoltam arra, hogy énekelni is szeretnék. De aztán arra gondoltam, hogy mennyire szeretnék TV-ben szerepelni, így tovább folytattam. Abban a pillanatban undorodtam magamtól. Egyszerűen nem tudtam magamat felspannolni és biztatni. Elvesztettem a szenvedélyt az iránt, hogy én nyerjek, így pár adás után ki is szavaztak. Mivel számítottam rá, nem lepődtem meg, viszont azok a klippek, amik végül adásba kerültek rólam, nagyon bántottak.
Az egyik részben, arra kértek minket, hogy vegyünk részt egy divatbemutatón modellként, amely fogyatékkal élő emberek számára lett szervezve. Az egész folyamat és előkészület le lett videózva a zsűrinek, hogy könnyebb legyen számukra a választás. A kamerás pont akkor videózott, amikor én aludtam. De nem mutatták meg az egész képet. Éppen Szöulba tartottam, amikor egy picit elaludtam, de mindjárt fel is ébredtem és tovább folytattam a munkámat. Sajnos pont ezt a jelenetet játszották le a műsorban…nagyon igazságtalannak tartottam és megpróbáltam beszélni a zsűrivel, 'Csak azért csináltam, hogy megnevettessem az embereket. Igazából nagyon keményen dolgozom, hogy elérjem az álmomat.' Az egész úgy jött le, hogy csak próbálok kifogásokat keresni a lustaságomra. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok olyan esélyes, mint a többiek, de ennek ellenére nagyon nem éreztem tisztességesnek, hogy ezt használták fel arra, hogy kiszavazhassanak.
Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, de a neheze még csak ezután jött. Amikor hazamentem, a barátaim piszkáltak emiatt. Nagyon sokan mondták azt, hogy 'itt jön a gyerek, aki nem tud énekelni...' Ez annyira megviselt, hogy a mai napig tisztán emlékszem rá. A barátaimnak hittem őket, de amit műveltek velem az nagyon csúnya volt. Nagyon szomorú voltam az egész szituáció miatt.
'Seunghyun, amúgy sem vagy énekesnek való, mi lenne, ha más utat választanál magadnak?' Felidegesített, ahogyan ezt mondták nekem. Nem hittek bennem, de én hittem magamban, hiszen olyan keményen dolgoztam, tudtam mit kell tennem. A hazafelé tartó utamon nem tudtam a könnyeimet visszatartani többé, úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Ezen a napon sírtam a legtöbbet addigi életemben, de megígértem magamnak 'egy nap megmutatom nekik, hogy milyen sikeres vagyok ma. Nem vagyok az a haszontalan ember, akiről ők beszéltek!'
Ha híres lennék, soha nem éreznék magamban ilyen ürességet, szóval eldöntöttem,
'hogy ha híresség nem is leszek, de legalább profi énekes hagy legyek.'
"Seungri, nagyon kedvellek." [ ~ 9. rész ~ ]
Miután átmentem a TV programos és akadémiás tréningen, szembe kellett vele néznem, hogy egy senki vagyok, de ebben az időben jelen volt egy kis félreértés is. Amikor beléptem a YGE-be, leesett, hogy én eddig nagyon kevés fajta emberrel találkoztam életem során és egy kicsit össze is zuhantam.
A gyakornokságom alatt, az ének tesztem fel lett véve és az Elnök bejött hozzám, miután meghallgatta.
"Meghallgattam a felvételt, és van tehetséged…valószínűleg már találkoztál Jiyong-al és Youngbae-vel, ugye?"
"Ah? Igen... ismerem őket."
"Jiyong és Youngbae 6 éve gyakornokok nálunk és jövőre fognak debütálni egy csapatban. Kiváló tehetségek mindketten. Én az énekedre mondjuk 50 pontot adnék és a tánctudásodra is 50 pontot, de láthatóan lehet téged fejleszteni. Amikor holnap újra gyakorolni fogsz, próbálj 100 pontra törekedni."
Igazából nem ismertem a srácokat, de még is azt mondtam az Elnöknek, hogy igen. Természetesen, azzal sem voltam tisztában, hogy mennyire hihetetlenül tehetségesek. Akkor jöttem rá, amikor elkezdtem velük gyakorolni.
A tehetségünk között hatalmas szakadék volt. Éneklés, tánc, stílus… össze sem lehetett minket hasonlítani. Nem csak Jiyong és Youngbae volt ennyire jó, hanem azok a srácok is, akik körülbelül ugyan akkor csatlakoztak, mint én, még is sokkal magasabb szintet képviseltek. Daesung pozitív, mindig mosolygós személyisége mindenkit elvarázsolt. T.O.P rap tudása és a nagyon mély hangja teljesen megkülönböztette őt mindenki mástól. Sok terület volt, amiben nagyon jók voltak, de én egyben sem voltam a legjobb. Én voltam a legfiatalabb, szóval a magabiztosságomnak búcsút inthettem.
A YG az a kiadó volt, ami híres volt a hip-hop stílusáról, de ezen kívül nem sokat tudtam róla. Amikor a többiek a zenéről beszélgettek, nem igazán ismertem ezeket a zenéket, szóval inkább elkezdtem hallgatni őket. Sok hip-hop zenét hallgattam, amit a YG producerek csináltak, de hozzájuk képes, akik minden napjukat ezzel töltötték, az én tudásom eltörpült.
Amikor az embereknek van egy határozott véleményük, nehéz azt megváltoztatni. Azok, akik látták annak a tv programnak azon adását, amiben leállítottak éneklés közben, mert nem tetszett nekik, ezen emberek közé tartoztak. Mély nyomot hagyott az emberekben és nem igazán fogadtak barátságosan. Egyszer SE7EN-nel ebédeltem, aki YG énekes volt és megkérdezte tőlem,
"Miért a YG-hoz jöttél?"
"Csak jönni akartam és most itt vagyok."
"Komolyan?"
Szomorú lettem, amikor láttam SE7EN arcán, hogy nem hitt nekem. Annak ellenére, hogy már rég megbeszéltük ezt a félreértést, akkoriban úgy éreztem, hogy úgy lát, mint egy elveszett gyereket, aki azt sem tudja mit akar. Igaz, hogy akkoriban nem szerepeltem a legjobb formám szerint, de frusztrált, hogy ezek az emberek nem látják bennem a pluszt. "Teljesíthetek-e jól, ha az embereknek már van egy eldöntött véleménye az irányomban? Meg tudom változtatni az emberek véleményét?" Kezdett nagyon nehézzé válni ez a teher. "Mit tehetnék annak érdekében, hogy az emberek lássák, hogy nem ilyen vagyok?" Nem tudtam esténként elaludni, olyan lehangolt voltam.
Abban az időben kezdtük el forgatni a «BIGBANG debütáló dokumentumfilmet.» Amikor forgattunk, úgy éreztem, hogy egy háborús mezőn lépkedek.
Minden egyes héten ki volt ragasztva az ajtóra az Elnök heti értékelése rólunk. Nagyon megalázó volt, az én pontjaim voltak mindig a legalacsonyabbak. Egy alkalommal 7 pontot kaptam a 100-ból. A megítélésem amúgy sem volt a legjobb, erre még rájöttek ezek az iszonyat alacsony értékelések. Nem könyöröghettem jobb pontokért, hiszen én magamat is utáltam. Egy idő után abbahagytam a magam sajnálását.
80-90%-ban az emberek legyőzöttnek éreznék magukat, amikor nem tudják mi tévők legyenek és csak a nehézségek jönnek velük szembe. Elhivatott voltam. Először nekem kellett kedvelnem önmagamat. Ha önmagamtól nem tudok szeretetet elfogadni, hogyan is tudnám a többi ember szeretetét elfogadni? Először meg kell tanulnom önmagamat elfogadni és értékelni, mielőtt más emberek elfogadására várnék. Amikor nem úgy fejlődtem, ahogy szerettem volna vagy elkövettem valami hibát, mindig ezzel biztattam magamat.
"Seung-hyun, rendben van. Csináld meg újra."
Nagyon vastag bőrt növesztettem és ezt nem is titkoltam a többiek előtt.
"Srácok! Én vagyok a legkisebb. Még mindig fiatal vagyok, ezért még nem aknáztam ki az összes lehetőségemet. Kérlek legyetek velem türelmesek. Bizonyítani fogok nektek."
Mai napig szoktam magamnak mondogatni, hogy "Seungri, bírlak nagyon." Lehet, hogy sok ember szemében bolondnak tűnök, de segít. Ez az én utolsó fegyverem, amikor szeretném magam magabiztosnak érezni.
Azok az emberek, akik tehetségesek és sikeresek, automatikusan magabiztossá válnak. Annak érdekében, hogy ezt elérjem, rengeteget gyakoroltam hajnalig a táncokat, és minden szabad pillanatomban énekeltem. Meg kellett értenem, hogy lehet akármekkora önhitem, nem ér semmit, ha senki nem ismer el.
Akármennyire is elhivatott voltam, volt idő, amikor nehézségekkel néztem szembe. Nehéz volt nem lehangoltnak lenni, amikor meghallottam Jiyong új számát vagy megláttam Youngbae új koreográfiáját, mert mindig emlékeztetett, hogy mennyivel jobbak nálam. Ilyenkor mindig megkérdőjeleztem önmagam.
"Miért nem tudom a legjobbamat nyújtani?"
Igen, érdekelnek az okok, hogy emberek miért képesek olyan dolgokra, amikre én nem. Nem lehet az a kifogásom, hogy nincs meg hozzá a képességem, hiszen ezeket mindig kemény munkával be lehet pótolni. Ha a kemény munka nem változtat semmin, akkor még keményebben kell dolgozni. Néhány ember a földön fut, amíg mások az égen szállnak. Szeretném tudni, hogy az az ember miért nem tud repülni. A személy, akinek van tehetsége és folyamatosan előre felé fut, amikor szorgalmassá is válik a szárnyai ki fognak nyílni és képes lesz a repülésre. A cél vonal ott lesz fent.
Nincs semmilyen kimagasló tehetségem. Nehézségemre esik megmutatni az igazi énem és a magabiztosságom. Énekesként még mindig van hova fejlődnöm. Ennek ellenére, nem fogom feladni. Tovább folytatom a kemény munkát. Kedvelem magam!
Ha szereted magad, felelősségteljesnek is kell lenned. [ ~ 10. rész~ ]
2007 végén kétszer is megsérültem egészen komolyan. Az Inkigayo fellépésre készültünk, amikor is kibicsaklott a bokám egy rossz tánclépés közben. Rettentően fájdalmas volt, de annak a tudata, hogy rövid időn belül koncertünk volt, nem pihenhettem, inkább bevettem a fájdalomcsillapítót és tovább folytattam a gyakorlást.
A fellépésre való készülés közben akadt más dolgunk is. A lábam annyira bedagadt, hogy már cipőt sem tudtam ráhúzni. Ahogyan álltam a színpadon egyszerűen nem tudtam koncentrálni, annyira fájt.
A másik balesetem a színpadon történt. A tűzijáték berobbant az arcom előtt. Nem égtem meg, viszont eléggé ledöbbentem. Amikor lementem a színpadról egy páran oda jöttek hozzám megkérdezni, hogy 'jól vagy?' Én pedig válaszoltam nekik, hogy 'igen, persze, ne aggódjatok.' Tisztában voltam vele, hogy bármi történhetett volna velem, a koncertnek mennie kell tovább, hiszen nagyon sok energiánk van benne. Az erős akaratom ellenére, a testem mégis feladta. Amikor a színfalak mögött álltam, várva arra, hogy felmenjek a színpadra, hirtelen elájultam és amikor kinyitottam újra a szemem már a kórházban voltam és ott voltak a szüleim is velem. Ott voltak páran a kiadótól is.
'Mi történt?'
'Elájultál.'
'A koncert jól sikerült?'
'Mindenki csinálja, amit kell, te most pihenj.'
Amikor visszamentem a kollégiumba, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Nagyon lehangolt lettem, hogy nem tudtam a színpadon állni végig, pedig az emberek, akik szeretnek minket vártak ránk. Magamat hibáztattam. 'Mit tehet egy sérült ember?' Minden alkalommal, amikor erre gondoltam, elsírtam magam.
Még sírtam, amikor a többiek visszaértek. Megkérdezték, hogy hogy vagyok, ezen kívül pedig nem szóltak hozzám. Még idegesebb lettem magamra miután így kezeltek. Régóta gyakoroltunk egy csapatként és nélkülem semmit nem ért az egész. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, és biztos voltam benne, hogy a többiek haragszanak rám.
El kellett viselnem ennek a terhét, hiszen az én felelősségem volt az egész és ha tényleg szeretem magam, meg kellett fegyelmeznem magam, hogy jobbá váljak. Ugyan az volt a helyzet, mint amikor a szülők leszidják a gyermekeiket tanító jelleggel, hogy jobb útra térjenek. Ahelyett, hogy könnyen megbocsátottam volna önmagamnak, szembe kellett néznem a hibával, amit elkövettem. Ez az igazi útja az önszeretetnek.
Nem csak az előadói képességemet kellett fejlesztenem, de a fizikumomat is feljebb kellett tornásznom, ha jól szerettem volna teljesíteni huzamosabb ideig.
A szeretett szenvedélyem miatt el kell viselnem a kritikát [ ~ 11. rész ~ ]
Bár nem boldogított a kritika, de örömmel fogadtam el őket. A pontosabb megfogalmazás az lenne, hogy inkább nyitott kézzel fogadtam őket. Minden alkalommal tanultam magamról, illetve a gyengeségemről valamit, amikor kritizáltak.
Amikor először debütáltam, nem tudtam az arckifejezésemet kontrollálni és meg is jegyezték. Akkor történt, amikor a többiekkel elmentünk egy beszélgetős műsorba. A műsorvezető megkérdezte, hogy "ki az a tag, akit a legtöbbször látunk" és mindenki engem választott. Kicsit összezavarodtam. Igazából, nem én voltam az, akit a legtöbbször láttak, de ahogy a többiek beszéltek rólam, nagyon rosszul esett. Én nem tudtam nevetni, mert olyan mérges és ideges voltam a tagokra. Gyorsan túl kellett volna tennem magam rajta, de egyszerűen nem tudtam és minden az arcomra volt írva a műsor végig, ahol többé nem szólaltam meg.
Miután leadták ezt az adást, a dolgok gyorsan beindultak. Nagyon sokan kommentálták az adást, olyan hozzászólásokkal, hogy tanítsátok meg Seungri-t viselkedni például. Ez elég sokáig volt terítéken. Eljött a pillanat, amikor az elnök leült velem beszélni. "Seungri, hogyan is tudnád megváltoztatni a rólad kialakult képet, ha az arckifejezésedet sem tudod kontrollálni? Az énekes dolga nem az lenne, hogy a hangjukkal megérintsék az embereket? Nem lehetsz énekes, ha így folytatod tovább."
A szívem gyorsan összetört. Mindig azt mondtam "Én is ember vagyok, szóval vannak pillanatok, amikor nem vagyok jókedvű. Miért ne lehetne rossz kedvem néha?" próbáltam magam ezzel igazolni és nyugtatni. Persze az "Ember Lee Seung-hyun" megcsinálhatja ezt. Lehetek ideges, ha nincs jó kedvem és talán még káromkodhatok is, de amikor munka van és fellépés, énekes vagyok. Ez az én identitásom. Igazság szerint meg sem tudtam magyarázni, hogy miért vesztettem el a türelmemet abban a pillanatban. Csalódtam magamban és ott eltudtam volna süllyedni szégyenemben. Köszönettel tartozom az Elnöknek. Igen, fájt és rosszul esett a kritika, de ha akkor ott nem szembesít vele, nem jöttem volna rá, hogy ezt nagyon elszúrtam.
Attól a naptól kezdve, minden kritikát elfogadtam ellenkezés nélkül. Elraktároztam magamba nagyon, hogy többet ne kövessem el újra ugyan azt a hibát. Amikor egyszer követed el, "hiba", de ha többször megteszed, akkor az már "bukás".
A szabály, ami szerint a debütálásom után éltem a következő volt: "Nem engedem meg, hogy kétszer ugyan azt a hibát elkövessem."
Néha azt gondolom, hogy "egy szörnyeteg vagyok." Amikor megsérülök, erősebb leszek tőle. Nem hátrálok meg, amikor kritika ér. Úgy érzem, hogy egy "mazochista vagyok," amikor leszúrnak, még jobban szeretnék teljesíteni. A legtöbb híresség kerüli a negatív kritikák olvasását a saját teljesítményükről, mert könnyen beférkőzhet az agyukba. Elhivatottnak kell lenni és el kell mondanod magadnak, hogy "Megértem, de nem engedem, hogy az emberek negatív véleménye beférkőzzön az agyamba.", ez segíteni fog.
A negatív kritika akár építő is lehet, ha úgy van megfogalmazva. Bebizonyították, hogy a kritikából akár valami jó is kisülhet, ha abból tud tanulni az a személy, aki ezt kapja. Mindenki fejlődni akar, szóval élvezem a kritikát. Egy napon, amikor ezek a kritikák fognak nekem segíteni abban, hogy jobbá váljak, meg fogom magamnak köszönni, hogy eltudtam fogadni ezeket a dolgokat és tudtam belőlük tanulni.
Álmodj egy álmot, ami megváltoztatja az életedet. [ ~ 12. rész ~ ]
- 'Semmi baj. Annak ellenére, hogy nem téged választottak ki most, próbálkozz tovább és sikerülni fog. Fiam, tarts ki addig, amíg sikerül. Hiszünk benned.' -
Amikor hazamentem Gwanjuba miután nem engem választottak az utolsó BIGBANG tagnak, a szüleim nagyon támogatóak voltak. Biztos voltam benne, hogy csalódást okoztam nekik, de nem mondtak egy rossz szót sem. Mindig emlékeztettem magam, hogy nem hagyhatom veszni az eddig befektetett energiáimat, szóval megpróbáltam lazítani. Az édesanyám a kedvencemet főzte, hiszen tudta, hogy másnap korán reggel újra Szöulba fogok tartani. Mindig kimutatta a támogatását felém.
Nem adhattam fel, hiszen nem akartam nekik csalódást okozni. 'Azért, hogy megháláljam azt a támogatást, amit nekem adtak kiskorom óta, nagyon, nagyon keményen kell dolgoznom és újra kell próbálnom' ezt ígértem meg magamnak.
Azt hiszem minden szülő támogatja a gyermekét, de az én szüleim különösen biztattak engem. Amikor kisebb voltam, soha nem volt a prioritásaim között az iskola, de ennek ellenére is kitartottak. Tudták, hogy az éneklés és a tánc az, ami engem érdekel igazán, így mindig mellettem voltak és soha nem hibáztattak ezért.
'Azt csinálsz, amit szeretnél, de mindig keményen dolgozz.' Mindig rendkívül hálás voltam, hogy ők a szüleim. Miután felvettek gyakornoknak a YGE-hez, még többet segítettek. Beszéltek az iskolámmal, hogy hagy hiányozzak néha a tréning program miatt, pedig még elég fiatal voltam. Mindig próbáltam ezt az odaadást meghálálni azzal, hogy szorgalmasan dolgoztam.
Amikor még iskolás voltam, egyszer találkoztam az egyik osztálytársammal, akit egyáltalán nem érdekelt az iskola. Elmentem vele internet kávézóba játszani és képregény boltba minden nap iskola után. Ez, az előtt történt, mielőtt bekerültem volna a tánccsapatban. Abban az időben sokat verekedtem is. Aztán egyik délután hazamentem és szembesültem a szüleim szomorú arcával. Csalódtak bennem. Abban a pillanatban, tudtam, hogy amit tettem nem volt helyes és hogy csalódást okoztam nekik. Azt gondoltam, hogy 'ha a szülők sem tudnak megbízni bennem, ki tenné?', ezek után kezdtem bele a táncba és milyen jól tettem.
Mióta az eszemet tudom, mindig az volt az álmom, hogy olyan ember legyek, aki megtudja hálálni a szülei bizalmát és szeretetét. Nem tudtam, hogyan tudnám őket boldoggá tenni, de azt tudtam, hogy mindenképpen szeretném. Mindenben tökéletes akartam lenni, hogy a szüleim büszkék lehessenek rám.
Ez az én álmom, ami mindennap motivál arra, hogy keményebben dolgozzak.
Mi van akkor, ha nehéz? Mi van akkor, ha megalázó? [ ~ 13. rész ~ ]
Apám tipikusan az az ember, aki a semmiből csinált valamit. Ő a legfiatalabb a családjában, amiben rajta kívül még két báty és három nővér kapott helyett. Szinte szülői figyelem nélkül nőtt fel, úgyhogy egészen fiatalon önállóvá vált. Amikor 20 éves lett belátta, hogy csak "magára számíthat az életben", így fogta a cuccát és elköltözött Gwanju-ba.
A golf, mint sport nem igazán volt népszerű akkoriban, de valamilyen véletlen folyamán apám elkezdett játszani. Golfjátékos lett csupán két év gyakorlás után. Édesanyámmal is a golfpályán találkozott, aki a családi vállalkozásba segített be, mint pénztáros. Én egy évvel azután születtem, hogy ők összeházasodtak.
Amikor fiatal voltam, a családunk egészen jómódúnak számított. Az apám havi fizetése 2-3x több volt, mint az akkori átlag munkásosztályé. Az anyám is még mindig dolgozott. Olyan környezetben nőttem fel, amiben nem volt semmilyen hiányom. Bármit tanulhattam, bármit megvehettem. Az otthonunk mindig nevetéstől volt hangos és a szüleim viszonya tökéletes volt.
Amikor hatodikos lettem az egész életem felborult. A probléma kiinduló pontja az volt, hogy az apámat belevitték, hogy vegyen pár golf felszerelést. Hitt a barátjának, akivel akkor már 6 éve voltak munkatársak is, de ez az ember lelépett a felszereléssel és a pénzzel együtt. A szüleim elvesztették a pénzt, amiért egész életükben dolgoztak és eladósodtunk.
Eladtuk a házunkat, annak érdekében, hogy abból fogjuk kifizetni a tartozásokat. Folyamatosan zaklattak minket és a tágabb család füle botját sem mozgatta meg értünk. Rá kellett jönnöm, hogy ha pénz is van a dologban, hiába, hogy közeli rokonról van szó, akivel szoros a kapcsolatod, másképpen kezelnek. Én és a húgom sokszor kaptunk megvető pillantásokat az iskolában és amikor hazaérünk természetesen hallottuk a szüleink sírását is.
Azon a napon amikor beköltöztünk az új házunkba, sírtam a dohos szag miatt, ami ott várt. Mivel elég fiatal voltam, nem értettem meg a helyzetet és sírtam, ami még jobban összetörte a szüleim szívét. Attól a naptól kezdve az apám minden egyes nap ivott. Nem volt olyan pillanat, amikor józan állapotban láttam volna. Amikor reggelente felkeltem a nappali tele volt cigaretta csikkekkel és üres sörös üvegekkel. Minden egyes alkalommal, amikor láttam, hogy anyám szó nélkül feltakarít utána, iszonyatos düh fogott el apám irányába. Számomra eltűnt egy pillanat alatt az az apa, akire kiskoromban úgy felnéztem.
Annak ellenére, hogy minden rosszra fordult, a felém mutatott támogatásuk soha nem változott meg. Még mindig a lehető legjobb ruhákban jártam, a legjobb minőségű iskolai cuccaim voltak és a legfinomabb dolgokat ettem. "Fiam, tedd azt, amit csak szeretnél. Mi mindent meg fogunk neked adni hozzá. Azt szeretnénk, ha soha nem lennél szomorú."
Amikor az összeomlás szélén álltak, akkor is a legjobbat akarták adni a fiuknak. Láttam, hogy amikor mosolyognak még piros a szemük a sírástól. Határozott voltam abban, hogy többé ne engedjem meg nekik, hogy szenvedjenek. Ez az én felelősségem a szüleim felé. Tudom, hogy nem tudok mindent visszaadni, de boldogságot szeretnék nekik okozni.
Anya, Apa örömöt kell nektek szereznem. [ ~ 14. rész ~ ]
Arra a kérdésre, hogy kit tisztelek ezen a világon a legjobban, a szüleimet fogom mondani minden esetben, gondolkodás nélkül. Nem csak arra tanítottak meg, hogy keményen dolgozzak a nehézségek közepette is, hanem arra is, hogy milyen fontos a kemény munka annak érdekében, hogy valamit elérjek a világban. Mindig azt mondták, ne veszítsem el a mosolyomat még a legnagyobb kihívásokkal szemben sem.
Az apám, aki régen olyan elveszett volt, miután elvesztett mindent annak köszönhetően, hogy elárulta egy barátja, talpra állt és újra profi golfosként kereste a kenyerét. Úgy döntött szembe néz a valósággal, de még mindig súlyos adósságok közepette voltunk. Édesanyám egy cukrászdában kezdett el dolgozni a focipálya mellett. Rettentően tartottam attól, hogy a barátaim majd kicsúfolnak érte, úgyhogy nem mentem a focipálya közelébe. Szégyelltem, hogy így viselkedtem, de fiatalon még nagyon adtam mások véleményére.
'Anya, mennyi üveg üdítőt adtál ma el?'
'Nem sokat.'
'Többet kellene eladnod. Ma mondjuk eladsz ötöt, holnap hatot, holnapután pedig hetet. így minden nap lesz belőle bevétel.'
Amikor anyám hazaért a munkából, mindig próbáltam vicces sztorikat mesélni, hogy egy kicsit tudjon lazítani és nevetni. Az életünkben bekövetkezett változások hatására, már a szüleim sem voltak a régiek. Szinte hallottam a sóhajukat minden éjszaka. 'Hogyan tüntethetném el a bánatukat, hogy újra a régiek legyenek?' Mindig erre gondoltam, hiszen olyan nagyon vissza szerettem volna szerezni a régi mosolyukat.
Az emberek mindig arról beszélnek, hogy merjünk nagyot álmodni, így álmodhatunk arról, hogy tudósok vagy elnökök leszünk; de nekem másféle álmom volt. Örömöt akartam szerezni a szüleimnek. Azt gondolom nem is igazán maga az álom számít, hanem a mögötte húzódó okok. A legfontosabb dolog, hogy meg tudjam tartani ezeket az okokat, amiért be akarom teljesíteni az álmomat. Ezzel az elkötelezettséggel szeretném élni az életemet és ez vezet oda, hogy minden nap keményen dolgozzak. A 'feladás' szó soha nem létezett a szótáramban. Nem csak magam miatt csinálom, hanem a szüleim miatt is. Amikor nehéz felelősség nehezedett a vállamra, nem hátráltam meg hanem inkább üdvözöltem. Amikor a karrierünk elején az emberek kezdtek megismerni, az volt a legjobb érzés, hogy boldogságot okozhattam a szüleimnek ezzel.
Apám még az internetet is megtanulta használni, hogy eltudjon minden hírt olvasni velem kapcsolatban. Amikor találkoztunk, mindig arról beszélt, hogy már 'látják milyen sikeres vagyok és ez arra ösztönzi őket is, hogy ők is keményen dolgozzanak.' Ez volt a legnagyobb elismerés, amit kaptam tőle.
Semmi nehézség nem számított abban a pillanatban. Olyan boldog és megkönnyebbült voltam, úgy tűnt, hogy minden seb, amit elszenvedtem nem számított többé.
Szerettem az álmomat, és hittem is az álmok erejében. Mindig kell keresnem valamilyen álmot, hiszen ezek az álmok voltak az okai annak, hogy mindig többet szerettem volna és mindig mindent megjobbított, amíg később gyönyörű emlékek lettek.
Erős fejlődés az álmom érdekében. [ ~ 15. rész ~ ]
"Seungri készülj fel egy koreográfiával. Miután a BIGBANG elkezdi a promóját januárban, szólót kapsz."
Amikor meghallottam az elnök szavait, annyira meglepődtem, hogy még a számat sem tudtam becsukni. A szóló karrieremnek a tervezete egy vacsora parti közben lett bejelentve. Annyira lesokkolódtam, hogy nem tudom megmondani, hogy az orromba vagy a számba tettem a kaját. Tisztán hallottam a saját füleimmel ezt a mondatot, de mégsem tudtam feldolgozni. Tudtam, hogy el fog jönni az én időm, de soha nem sejtettem, hogy ilyen korán.
"Gratulálok" "Dolgozz keményen rajta" "Hajrá."
Amikor felfogtam, hogy "tényleg kapok szólót," a többi tag gratulációjának tengerében voltam.
Addig a pillanatig, mindig "BIGBANG" tagként voltam felkonferálva, de a szóló színpadomon ez másképp lesz. A teher hatalmas volt rajtam, hiszen én leszek az egyetlen, aki a színpadon áll, mindenért én leszek a felelős. Hatalmas öröm volt bennem ennek ellenére.
Minden szem rám szegeződött, nem tudnám leírni, milyen ideges voltam, de soha vissza nem térő lehetőséget kaptam. Az agyamnak olyan érzése volt, mintha körmök kaparnák és úgy ültem, mint egy rongybaba ahogy hallgattam az elnök úr beszédét felém:
Minden szem rám szegeződött, nem tudnám leírni, milyen ideges voltam, de soha vissza nem térő lehetőséget kaptam. Az agyamnak olyan érzése volt, mintha körmök kaparnák és úgy ültem, mint egy rongybaba ahogy hallgattam az elnök úr beszédét felém:
"Tisztában vagy vele, hogy ez az egyetlen egy lehetőséged van. Ha ezt elrontod, nem fogsz újabb esélyt kapni. Megadunk neked minden lehetséges támogatást, ugyanúgy ahogy Youngbae-nek is megadtunk. Ne pazarold el."
Hirtelen tele lettem energiával. Tudatosult bennem, hogy hatalmas felelősség szakadt rám, azzal, hogy "legjobbamat kellett nyújtani." Ha elbukok nagy esély volt arra, hogy az befolyásolná a BIGBANG hírnevét is negatív irányba. Nagyon ijesztő érzés volt ennek a gondolatnak a felfogása. Attól a naptól kezdve, amikor lefeküdtem aludni mindig hallottam az Elnök úr szavait: "ez az egyetlen egy lehetőséged van."
A hangulatom minden pillanatban változott, ahogy közeledett a nagy nap. Úgy éreztem végre megkaptam arra a lehetőséget, hogy megváltozzon a többiek véleménye rólam, de ha elbukok akkor mindennek vége. A küzdeni akarásom néha elhagyott és lehangolt lettem. Mindig a menny és a pokol között ugráltam.
Mindennek ellenére belementem és megpróbáltam felnőni ehhez a feladathoz. Az igazat megvallva akkoriban még mindig nem sokszor dicsértek meg. A többi taghoz képest még mindig úgy éreztem, hogy le vagyok maradva. Úgy éreztem, hogy a dicséretek és bókok nem nekem szóltak. Nem tudom megszámolni egy kezemen az összes dicséretet, amit kaptam az elnök úrtól addig. Rengeteg szeretet kaptam a rajongóktól, de még senki nem erősítette meg bennem, hogy igen is tehetséges énekes vagyok. Rendszeres bevétel, népszerűség…a koromhoz és a tehetségemhez képest, a jelentősége hatalmas volt. Nem BIGBANG voltam, hanem Seungri, aki még semmit nem bizonyított.
Szerepek filmekben, musicalekben, műsorvezetés és stb. folyamatos kihívásokat jelentettek ugyan ez miatt az ok miatt. Szerettem volna megvizsgálni a saját potenciálomat és rátermettségemet. Szerettem volna megtudni, hogy melyik területen vagyok a legjobb. Előtte nem voltam ezzel tisztában, úgyhogy kihívásnak fogtam fel.
A musicalek voltak azok a dolgok, amiket folytatni szerettem volna mert kihívásnak vettem őket. Egyszerre énekelhettem, színészkedhettem és adhattam elő egy pillanatban a színpadon állva. Vonzó volt és az a tény, hogy bárkit megérinthet legyen az a személy idős vagy gyerek, nő vagy férfi. Hiába, hogy a BIGBANG is vonzott minden korosztályú embert, de a «Sonagi» musicalnél sokszor találkoztam fehér hajú nagymamákkal és nagypapákkal. Amikor láttam, hogy állva tapsolnak nekem, nagyon megérintett.
Sokszor feltették azt a kérdést, hogy "nem vagyok-e fáradt, hiszen annyi mindent csinálok egyszerre?" Persze, hogy elfáradok néha. Sokszor megesik, hogy egy órát sem tudok aludni normálisan és van, hogy hajnal 3-kor kerül sor az első étkezésemre, miután minden munkámat befejeztem. Fura, de soha nem éreztem azt, hogy ez miatt panaszkodni támadna kedvem. Akkor sem, ha kimerülés szélén voltam. Lehetséges, hogy nem vagyok normális? Minél fáradtabbnak érzem magam, annál nagyobb az örömöm.
Hiszem, hogy a fájdalom annak a bizonyítéka, hogy keményen dolgoztam. Elégedettnek fogod magad érezni annak ellenére, hogy fáradt vagy és mindened fáj, hiszen a munka eredménye mindez...ráadásul a fájdalom csak időleges, úgy is elmúlik. Olyan ez, mint amikor először kezdesz el tornaterembe járni. Az izmaid fájnak, hiszen azelőtt nem használtad őket ennyire, de ha kitartóan eljársz egyszer csak a tested többé nem fog fájdalmat érezni. Vannak olyan esetek, amikor a fájdalom nem múlik el, de ennek ellenére is mosolyognod kell és ki kell bírnod. így lehet mindig kihívás elé állítanod magadat.
A kihívások nem félelemkeltőek és a bukás sem az. A szabály, amihez ragaszkodok és kitartok mellette az, hogy be tudod teljesíteni az álmaidat, ha keményen dolgozol és nem adod fel.
Folytatom az előre haladást, és nem számít, hogy néha nehéz, veszélyes vagy kemény, ezt az utat választottam magamnak. Az a világ, amit megálmodtam magamnak rám vár az út végén.
Hogyan látják a többiek Seungri-t? [ ~ 16. rész ~ ]
- A világ gyönyörű, ha szorgalmas ember vagy. -
Seungri-t elvitte a mentő a 2007-es koncert közepén. Mindenki tudta a koncert előtt, hogy a lába nincs jó állapotban mégis ragaszkodott hozzá, hogy énekeljen. A koncert közepén elájult az arcába robbant tűzijáték miatt, illetve a lábfájdalma az egekbe hágott. A kórházban elsírta magát 'ez a saját koncertünk, hogy lehetek ilyen gyenge? Mit kéne tennem most?', de nem a fájdalom miatt sírt, hanem a gondok miatt, melyet a tagoknak okozott, és hogy a koncert többi részéből kimaradt. Az arcára volt írva a fájdalom. Amikor később az Elnök Úr meglátogatta őt a kórházban, közölte az elnökkel, hogy a következő napon tartandó koncerten ott szeretne lenni. Rettentően aggódott, hogy mi lesz a következménye ennek.
Másnap reggel Seungri felhívott. Azt hittem, hogy azt fogja megkérdezni tőlem, hogy mit tud tenni a lábával, hogy kevésbé fájjon neki, de ehelyett a következőket mondta, 'Ssabu, hoznál nekem főtt rizst?' és így tovább. Úgy tűnt már el is feledkezett a fájdalomról. 'A lábad már jól van?' kérdeztem tőle. 'Ah…a lábam? Igen, úgy tűnik rendben van.' Többé nem érzett fájdalmat és úgy tűnt csak a kajára tud koncentrálni.
Ez Seungri világa, és ez a világ azért olyan gyönyörű, mert olyan szorgalmasan dolgozott érte.
Elfelejti a rossz dolgokat, amelyek lehangolják vagy bántják az önérzetét szinte rekord gyorsasággal, ez a mi Seungri-nk. Nagyon jó abban, hogy saját magát 'feltüzelje.' Az elején nehézséget okozott neki hozzászokni az élethez, amit gyakornokként kellett éljen a csapatban, de mindenen átküzdötte magát a pozitív életszemléletével és magabiztosságával!
– Hwangssabu, tanár
– Seungri, amit te véghez vittél 20 évesen, az nagyon ijesztő. –
Ezt mondtunk Seungri-nak, 'amit te véghez vittél 20 évesen, az nagyon ijesztő.' Nagyon sok mindent szeretett volna csinálni a múltban és most még annál is többet szeretne. Amikor jönnek a lehetőségek, mindig szeretné őket kihasználni. Nyilvánvalóan, mindig a legjobbját szeretné nyújtani az adódó lehetőségben.
Megegyezhetünk abban, hogy ha azt mondjuk, hogy Taeyang képes a negatív kommentárokat megfordítani és a növekedésébe beépíteni, akkor Seungri pedig olyan ember, akit motiválja magát a kommentárokkal. Ki tudja válogatni melyek azok a dicséretek, amelyek jót tesznek neki és melyek azok, amelyek nem. Például mindig azt mondja: 'ezek a hozzászólások egy kis csoport embereinek a gondolatai, ezek szerint nem értettek meg engem rendesen.'
Seungri imádja, hogy ha mások dicsérik, de ő maga is nagyon sokszor dicsér meg másokat. Van, hogy nagyon fáradt, de akkor sem hagyja abba a körülötte lévő emberek biztatását, dicséretét. Mindig nagyon hálás a keményen dolgozó stábtagoknak is.
Hogyan lehetsz 'győztes'? Mindig legyél pozitív az emberekkel szemben és a dolgokkal szemben, amik körbe vesznek. Semmi nem számít, mindig mondd azt, 'hagy csináljam én, meg akarom csinálni!' Ugyanúgy, ahogy Seungri teszi minden alkalommal. Amikor tudja, hogy valami olyan dologgal néz szembe, amit nem képes megcsinálni, rendkívül szomorú lesz és szinte úgy tűnik az egész világa összeomlik.
Minden irányban egy pozitív ember. Néha olyan műsorban szerepel, amelyet előtte még soha nem látott, akkor előtte felkészül és megpróbálja megérteni az adott műsor működését. Mindent előre elkészít és mindig le tud nyűgözni minket, amikor tökéletesen helytáll. Nem csak saját magát tüzeli fel, hanem a körülötte lévőkre is jó hatással van.
Seungri mindent belead a munkájába és mindent alá is rendel annak érdekében, hogy beteljesítse a kitűzött célt. Nem érdekli, hogy az összes energiája el fog fogyni a folyamat közben. Sikeres lesz a jövőben vagy sem, biztosan szenvedni fog azért, amiért ilyen keményen dolgozik, mindig a legjobbját akarja nyújtani minden körülmények között.
- Mr. Yang Hyun Suk, YGE elnök
Fordította: K. Emese a BigBang Hungary FB csoport tagja
Lektorálta: Wia
Lektorálta: Wia
Mindenkinek aki részt vett a könyv fordításában és az elérhetővé tételében hálás köszönet. :-)
VálaszTörlés